A varjak menyasszonyának meséje

Volt egyszer egy szegény asszony, akinek volt egy világszép leánya. A szegény asszony és a leánya messze élt a hegyek között egy takaros kis házban. Minden hónapban holdtöltekor az asszony elindult a faluba hogy a havi piacon szárított gombát áruljon. A leányát sosem vitte magával, mert olyan szép volt, hogy az anyja még otthon is eltakarta az arcát egy kendővel. Attól félt, hogy a nap megharagszik amiatt, hogy a leány még őnála is szebb, és többé nem kel föl. A leánynak azt mondogatta bajt hoz az emberekre és önmagára is aki ilyen szép. Szegény leány csak a házban lehetett fedetlen orcával. Zerjá, mert így hívták a leányt, mit sem tudott a szépségéről. Tette engedelmesen amit az anyja mondott néki. Dolgozott becsülettel a ház körül, és maga magának énekelt hosszú  történeteket elkóborolt rókakölykökről, fészkükből kiesett énekesmadarakról és a hangyák rettenthetetlen harcosainak menetelő hosszú soráról. A hangyákat szerette a legjobban minden állat közül.
Egy nap, a tavaszi olvadáskor meghallotta, hogy a patak hangja megváltozott. Ritkán lépett ki a medréből , most azonban annyira megduzzadt, hogy  szétáradt a hegyoldalban, elsodorva mindent. Hagyta hát a házimunkát és úgy ahogy volt, kendőtlenül kiszaladt. Végigfutott a patakparton, le az erdő szélén álló hatalmasabb hangyabolyiga. Akkora volt, hogy ha mögé állt, teljesen elbújhatott az árnyékában.

-Meneküljetek! - kiabálta a lukacskákba kedves hangyáinak. - Meneküljetek mert jön a víz!

A hangyák hatalmas királynője meghallotta a kiabálást és egy katonájával odaállt a leány elé.

-Kedves tőled te leány, hogy figyelmeztetsz a veszélyre, de mit is tehetnénk mi a víz ellen?

-Másszatok fel a fákra, itt körben. Alig van már idő. Nálunk már zúg a patak mint egy folyó.
-Hogyan is mászhatnánk fel, nem tudjuk a bábokat mind felvinni a fára. 

Akkor gondolt egyet a leány és meghúzta a szoknyája szálát és olyan hosszú szálat húzott ki belőle, hogy a szoknya szinte elfogyott belé. Odament a legközelebbi fához, és felkötötte egy ágára, a másik végét maga szorította a a boly mellett a földhöz, hogy megfeszüljön. A hangyák máris indultak és mind fogott egy bábot és  futottak fel a szálon egyenesen a fára. A királynő azonban nem volt sehol. A leány szólongatta, de nem kapott választ. Mikor az utolsó hangya elindult a szálon Zerjá felforgatta az egész bolyt a királynőért. Kezeit mélyen benyomta a bolyba és tapogatva kereste, és hamarosan meg is találta. Kiemelte a vízből és megnézte a tenyerén. A királynő még élt. Beszélt hozzá.

-Meghaltam és újra születtem általad, Zerjá. Adok neked egy álmot hát, hogy én is megvédjelek a pusztulástól téged. 

A követező éjjelen meg is lepte az álom. Varjak repültek a kertjükbe és károgásukkal felzavarták Zerját felkelt és kimenve hogy hívogatják őt. Elindult velük a hágó felé, és ők felkísérték Zerját egészen a hóhatárig. Ott észrevett a hóban egy vékony sávot amit a hangyák széles ösvénnyé jártak. A hangyák egy kis tisztásra igyekeztek ahol még egy folton fű is nőtt a hó között. Ott egymásnak estek és széttépték egymást. A kis tisztás végében egy nagyobbacska báb hevert. A hangyák oda akartak mind menni a bábhoz, de ennél is jobban akarták megakadályozni, hogy a többi hozzá férjen a csodálatos bábhoz. Ott pusztult mind. A varjak kárörvendve krákogtak.  Zerjá keservesen sírt egészen reggelig. Akkor felébredt és mire rendbe tette a házat a nap ki is mosta a fejéből az álmot.

Egy év múlva a király útépítői kiszélesítették a hágóhoz vezető ösvényt úttá. Kiemelték a nagyobb sziklákat és kivágtak nagyon sok fát, amiből pihenőket építettek. A szegény asszony és világszép leánya messziről figyelték, hogy kúszik el az út a hágóig. Az asszony csak csóválta a fejét, hogy háború lesz ebből. A lány remélte, hogy az út sok embert hoz majd a közelükbe, és ő férjet találhat általa. Az asszony minden nap elmondta, hogy a halálba mennek, mind a katonák, ha átkelnek a hegyeken.

A katonák meg is érkeztek egyhamar és fényes fekete páncéljukban, prémes sapkákban és hatalmas harci méneken jöttek. Voltak gyalogosok is, mind szép szál legény, csillogó tekintettel és csillogó fegyverekkel. 

Zerjá a hágó hóhatáránál leste őket, de minden nap egyre közelebb óvakodott. Végül úgy döntött megszegi az anyai parancsot és a hóhatár felett, a kedvenc sziklájára állva végignézi az egész menetet. Fel is állt a sziklára és odagyökerezett a lába. A katonák hosszú fekete sora  olyan volt mint a hangyák menetelő sorai az erdőben. A hó fényétől még csillogóbbak voltak. Fegyvereik éppen ilyen halálosak. Zerjá ámulattal nézte őket. A kendőjét kioldotta a szél és messze repítette. Ő észre sem vette, csak a hangya embereket látta, és szeretettel nézte őket. azt sem vette észre, hogy minden felé forduló katona arca megváltozott, hogy néhányan lelassították léptüket a közelében. Napokig vonultak így és Zerjá minden nap kiállt a sziklára gyönyörködni bennük. Remélte, hogy az anyja téved és valamelyik visszatér érte és feleségül veszi. A többi napon már fel sem vette a kendőt, hiszen az első napon sem lett baj belőle, amikor megpillantották az arcát. Mosolyogtak mind.

Aztán a sereg elfogyott. Zerjá és az édesanyja pedig bevették magukat az erdőbe, hogy több napi járással megszedjék a szükséges gyógynövényeket és gombákat, gyökereket a következő vásárra. Mikor végre hazaértek csupa halált találtak. Az úton a hágóig minden felé tetemek hevertek, amiken kövér varjak lakmároztak. A házuk kis ösvényén még több halott hevert. A kertjük és a házukat is ellepték hangot nem adott semmi, csak a falatozó varjak. 

Harc nyomai látszódtak, vágások, mellekből kiálló kardok levágott végtagok mindenütt. A szegény asszony mindent odahagyva jajveszékelve botorkált le a falu felé, és jajgatva átkozta a leánya szépségét..

A varjak körbevették Zerját, pont úgy ahogy az álomában, és reszelősen károgtak neki. Zerjá lefeküdt a földre és meg akart halni. Sárral kente be az arcát és hívta a hangyákat, hogy temessék el. De hívására egyetlen hangya jött csak el, és bemászott Zerjá fülébe. Ott suttogta neki a távoli bolyban fekvő királynő szavait:
-Nem hozhatod őket vissza már, de megvívhatod a csatát amiért életüket éppúgy odaadták volna, mint ahogy odaadták teérted.

Zerjá felkelt és végiggondolta a szavakat. Aztán összeszedte mind a tetemeket. Nagy háznyi halmot rakott belőlük és elégette őket. A varjak üvöltöztek vele. Ő azonban rájuk sem hederített, hanem kendővel takarta el az arcát és elindult a hágó felé. A sok varjú mind követte károgva, egymásba akadva. Zerjá átkelt a hágón a fekete felleggel a nyomában és leereszkedett a túloldalon. A csatamezőt ott a katonák már rég kijelölték. Az ellenség fel is sorakozott tábora színes volt és hívogatóan illatozott a sülő ökröktől. Katonáik is színes ruhákban jöttek mentek. Zerjá levette a kendőjét és elindult feléjük. Feje felett üvöltöztek a varjak. Ahogy Zerjá leereszkedett a katonák közé a hegyről, egyszerre megállt minden. A sok katona mind köré gyűlt és ámulattal nézték.

A parancsnok lépett oda hozzá mosolyogva.

-Nem nőnek való hely ez. hamarosan ideér a fekete sereg s sok vér fog hullani. Jöjj velem, és biztonságban átvészelheted.
-Köszönöm, de férjet keresni jöttem közétek, jó katonák. A fekete seregben nem találtam egyetlen megfelelő férfit sem, így hát eljöttem közétek. 

A varjak egy szempillantás alatt elhallgattak.
-Milyennek kell lennie annak akihez nőül mész?

-Nem kell nemes legyen, nem kell még csak szépnek sem lennie. Legyen szerencsés a harcban, és verekedjen meg értem bárkivel. Vívjatok meg értem. a legjobbhoz azon nyomban nőül megyek. De mert meg is öregednék, mire egyesével megvívtok. Vívjatok meg egyszerre.

ahogy ezt kimondta a sok kard kiröppent a hüvelyéből és olyan csillogó vérzuhany kezdődött amihez foghatót még nem láttak a hegyek.

Másnap reggelre térdig gázolhatott a tetemekben. A varjúk marcangolták a hősöket válogatás nélkül. Holtakat és sebesülteket egyaránt. Zerja pedig ott állt még mindig ahol a parancsokkal beszélt és várt. Amikor a hadseregből nem maradt már senki elindult vissza a hágón, vissza az ismerős erdőkbe. Ott él ma is. Messziről látszik az őt éhesen és reménykedve kísérő varjak sűrű felhőjétől.

Az farkaskirály meséje

Akkoriban a tengerek hatalmasabbak voltak, a tavak vize tej volt és a hegyek sipkája sem hó, hanem porcukor volt. A hegyi emberek nem ismerték a síkvidékieket és csak hírből ismerték a tengert. a tengeriek pedig mesés szárazföldi szirteknek gondolták a hegyeket, ahol sárkányok fészkelnek és a szél emberi hangon beszél a sziklák között elrohantában.

Akkoriban a farkasoknak négy nemzettsége élt a világban. És e négy nemzettség felett egyetlen király uralkodott. A Bércek Fejedelme a legnagyobb volt a farkasok között mind ész, mind termet dolgában. Összeszedte és kibékítette a nemzettségeket. Hosszan és jól uralkodott a Lovasok távozása óta. Akkortól van béke ugyanis a farkasok között. De a Béke történetét és a Bércek Fejedelmének áldozatát majd máskor mesélem el.

Elég az hozzá, hogy  a hegyekben az emberek olyan sok erdőt kivágtak, hogy a farkaskirály menesztette egyik fiát az emberek királyához, hogy vigye a szavát hozzá, és hozza el az emberkirályét neki. Szavaival tudassa, hogy a farkasok területei nem szabad bejárásúak az embereknek, különösen nem, ha azok kivágják a fákat. Az emberkirály azonban bundáját akarta venni a fiúnak. S az leharapta a fejét a királynak, és szájában vitte az apja, a farkaskirály elé.

A Bércek fejedelme ekkor kihúzta magát és megizente a farkasoknak, hogy váljanak családokra és legyenek óvatosak. Járjanak csapatokban, kerítsék be az embereket ha azok a földjeikre mennek és üldözzék el. 

Az ember király özvegye pedig kiállt a legmagasabb vár fokára és elmondta a négy ég isteneinek, hogy bosszút esküszik, hogy a sapkát nyúzat a farkaskirály bőréből intésül mindeneknek, kik ellene szegülnek az emberi akaratnak.

Látva hogy itt egyhamar nyugodalmuk nem lesz, a farkaskirály újraosztotta a földeket a farkasok között, és a Csipkehegység lábánál várt a legnagyobb harcosaival az emberek seregeire. Az ember katonák meg is érkeztek, karjukon a nap pecsétje, mellük előtt fémlemezzel. A farkasok ugrottak, haraptak, martak, de foguk kicsorbult, karmuk elvásott a páncélokon. A maradék farkas visszavonult a fák közé, elbujdosott a csalitosban, hogy éjjel a telihold alatt gyűljenek újra össze.

A Bércek Fejedelmének volt két fia, akik akkorra már megnősültek. Az egyik a Jéghegyek tündérének egyik lányát vette el, Sznyezsinkát, a másik a Futár szoros őrszellemének egyetlen szolgálóját, Grazinkát, ki egymaga hatalmasabb volt, mint sok ember vagy más uradalom királya. Szólította hát a menyeit, akik jöttek is sietve, szoknyáik szegélye kirojtosodott a farkaskirály erdeinek tűin. Mentek a szólításra és lábához kuporodtak.
-Ó Bércek Fejedelme, hatalmas farkaskirály, mi a kívánságod? - kérdezték azok

-Vegyétek szívét a parancsnokainak. Szívük legyen oly átlátszó és hideg mint a jég, és gondolatuk olya messze járó mint a szél.

-Úgy lesz! Felelték az asszonyok, és kendőiket a farkaskirály lába elé téve kihátráltak a színe elől. Férjeik a  farkas fivérek apjuk mellé telepedtek és szomorúan várták vissza feleségeiket, kik a farkasok erdejeiért magukat adták zálogul.

Az ember parancsnokok egyike addigra szívét az özvegy királynőnek adta, az pedig forró ölében őrizte, hogy kikeljen. Ezt parancsnokot Verníjnek hívták és igen kevés szavú ember volt. Ereje és becsülete annál több volt neki. A királynő folyton maga mellett tartotta, tanácsát kérte, kedveskedett neki. A két asszony, a jégtündér és a szelek urának tanítványa azonban közelükbe férkőzött. Egyik a parancsnokot bájolta el mézédes szavaival, a másik a királynő fáradt testének adott enyhet értő kezeivel. Így tudták megfagyasztani Verníj parancsnok királynőnél rejtőző szívét és széjjel fújni a parancsnok gondolatait.

Jajgatott reggel a királynő mérhetetlen fájdalmában, mert a fagyott szív úgy esett ki belőle mint a kő. És Verníj, a legjobb parancsnoka többé egy fűszálat sem tudott megcsomózni.

-Akármilyen pokolfattya ez a farkaskirály én eltüntetem a föld kerekéről. Megfogom és megkötöm, hogy többé ne árthasson. - fogadkozott az özvegy királyné magában. Majd nekivezette seregeit a Csipkehegynek és felégette az összes erdőket, benne minden farkast megöltek és a bundáikból sapkákat készítettek a harcosoknak.

A farkaskirály szólította a menyeit újra, hogy visszaadja nekik a kendőiket, de azok egyre csak kérlelték, hogy engedjen az embereknek. Grazinka azzal hogy adja oda a lejtőket az embereknek, különben ott pusztulnak mind a farkasok. Sznyezsinka is kérlelte hogy kössön békét a királynővel, mert csak reá haragszik az özvegy királyné, a farkasok nemzetségeit nem írtja tovább, ha őt megkaphatja. azt meg egyetlen emberfia sem tudja, hogy a Lovasnép vére miatt a Fejedelem szinte elpusztíthatatlan. 

A Bércek fejedelme éktelen haragra gerjedt és kizavarta a nőket az erdeiből és azt parancsolta a két fiának, hogy menjenek el a világ négy sarkába és hozzák meg hírét miféle erdők vannak szerte, egyúttal új feleségeket is hozzanak ezen két áruló helyett. Kell lennie még gazdátlan vagy behódoltatható erdőnek, amit ő a kivágottak helyett a megmaradt farkasainak adhat. A fiúk nem mentek. ly nagy volt a bánatuk elveszejtett feleségeik miatt, hoyg szinte eszüket vesztették. Egész nap csak körbe jártak a tűerdőben, és nem ettek és nem ittak csak a feleségeiket szólongatták. Végül elmentek a királynőhöz, éjjel, álruhában és megsuttogták neki, hogy hol az apjuk erdeje. Hol találhatja meg a Bércek Fejedelmét. A királynő megébredt és kifordíttatta a két farkas fiút. A bőrükből nadrágot a szőrükből kucsmát készíttetett és felkereste a farkaskirályt vértes lovagjai gyűrűjében.

Addigra azonban a farkaskirály megtalálta a rézhegyek királynőjét, és őt kérdezte.
-Hogy lehet az embereknek annyi féme?

-Ellopták. - mosolygott a királynő. - De búsásan megfizetik majd.
-Kiirtják a népem, te boszorkány! Légy szövetségesem.

-Nem vagytok tán mégsem elég jó harcosok, Bércek Fejedelme? Egyetlen nő segíthet a csatádban?

-A Lovasok vére bennem kering, asszony. Mit képzelsz te, kivel beszélsz?

A királynő közel lépett és belenézett a farkaskirály szemébe.
-Olyan vagyok mint a kő, tudhatnád. Ne is próbálj megfélemlíteni. Mind ki a hegyekben él szövetségesed lehet. Hát beszélj velük.

A farkaskirály elment és felkereste a Jéghegyek tündéreit, de azok lefagyasztották a füleit és a farkát, haragjukban amiért húgukat elüldözte.

A farkaskirály elment hát a Futár szorosba, hogy megkérje a szelet, de az felkapta és a falhoz vágta, lent a völgyben, a királynő hadai előtt. A királynő odalépett elé a fiaiból varrt ruhában és azt mondta.

-Megátkozlak Bércek fejedelme és elveszem a földjeidet mert megölted a férjem és megölted a szeretőm, és megölted a gyermeket is akit kaptam. Megöltem hát a fiad és mert tudom, hogy annak jobban fáj aki túlél és emlékezik, most megátkozlak. Ember formában kell élned amíg a világ világ. Nem létezhetsz többé farkasként. Nem foga a néped elfogadni és nem tudsz többé beszélni velük. Az emberek között kell járnod és nem dobhatod el a sorsodat. - szólt a királynő és hogy az átka biztosan fogjon önnön vérét fröcskölte a haldokló farkasra, aki ettől egyszeriben emberré változott.

a rézhegyek királynője a föld alól figyelt. A vér ami a földre csöppent összegyűlt a királynő tenyerén mint egy egy rubint csepp.

Mikor a katonák ott hagyták és hazamentek a rézhegyek királynője megjelent az egykori farkaskirály mellett és bedugta a bőre alá a királynő vércseppjeit. 

-A Lovasok vére mozgásban fog tartani, a farkas szíved utat mutat és én a hegyeken veled egykor osztozó nemes, megjutalmazlak a túléléssel. Mostantól egyedül csak az ezüst téphet rajtad sebet, Bércek fejedelme. Tartozol nekem!- szólt a rézhegyek királynője és visszavonult csillogó termeibe.

Laborpatkány

Hamar megérezte a szagát. A szotyiét is meg az érett sajtét is. a szotyi a fickó zsebében volt, nyitott zacskóban, bár nem nyúlt hozzá. A sajtról a szája körül és az ujján maradt molekulák árulkodtak. Már akkor megérezte mikor felszállt a villamosra a hátsó ajtónál. Ő a középsőn lépett fel, zsebre dugott kézzel, fázósan. A fickón vastag szövetkabát volt, felhajtotta a gallérját a szél miatt. Gyapjúsálját úriemberesen keresztezte a mellkasán a kabát alatt. Rasid reszketett a hidegtől. a fickó hátán megjelent egy izzadságcsepp és a következő mozdulattal már fel is szívta az ing.

-Vadász? - elmélkedett magában Rasid. - Olyan jó lennék, hogy vadásznak rám? - megrázta a fejét. - Nem vagyok jó. nem vadásznak. Véletlen.

A fickó fél szemmel őt figyelte, aztán benyúlt a zsebébe és elővett egy marék szotyit. Csak a kezében volt. Aztán észrevétlen letett a villamos végébe, oda ahova a gyerekek és a suhancok fel szoktak ülni.

-Anyádat pakolgatsz te itt magot, baszki! - rezzent össze Rasid. Tudta, hogy csapda. Szerencsére nem volt igazán éhes. De akkor is. A neki kifeszített csapda mindenképpen félelmetes volt. Ijesztő és értelmetlen.

A fickó lopva rápillantott és várt. Négy megállót utaztak így. Ennyi idő elég is volt Rasidnak, hogy kicsit átmelegedjen. A színháznál leszállt és fázósan zsebre dugott kezekkel, felhúzott vállal eliszkolt a kifőzde felé. a kapualjakból kutya és húgyszag, köpetnyomok és nyárról maradt fagylaltfoltok adtak jelentést. Leszegte a fejét és szinte futott. A kifőzde előtt megállt és a szellőző mellé csüccsent. A bentről kiáramló ételszagú meleg levegő megnyugtatta. Mamát juttatta eszébe és az édes gyerekkort a pici bezárt üzlethelyiségben. Egészen elbóbiskolt mikor megérezte a fanyar sajtszagot, ami szotyi és izzadságszaggal keveredett. Fél szemmel sandított ki a kapucni és a magas nyakú pulóver közötti résen. A fickó megállt előtte és előkapott valamit a zsebéből, ami nem a zacskó szotyi volt. Rasid felpattant és kiütötte a kezéből a tárgyat, majd ugyanabban a lendületben elrohant a kukák között, átvágott az úttesten és besiklott a mellékutcába. Ott nekitámaszkodott egy elhagyott újságos standnak és fújtatva lesett a kifőzde felé. Látta ahogy a fickó a mellékutca felé néz, aztán felemeli a kezét amiben valami fehér van. Látványosan felmutatta Rasid felé és letette a szellőző és az ablakkeret közötti résbe.

Nem láthatta Rasidot, de tudta hogy ott lapul valahol és lesi őt. Aztán elment. Rasid pedig visszament és megnézte azt a fehéret. Egy papírlap volt, egy címmel és egy névvel és annak ígéretével, hogy véget vet az átváltozásnak.

Lapos szépséges épület volt. Tiszta, üveg és meszelt fehér falak, némi acél és szőnyegszerű nyírt gyep és csinos kereklombu fácskák. Tiszta parkoló csillogó autókkal és kutyás őrök. Sok hét telt el mire rászánta magát. Először csak megnézte a helyet. aztán megnézte a kutyákat. Aztán minden nap elment oda lesni, hogy mi a menet, meg hogy a kutyák szokják a szagát. Vagy ő a kutyákét. De nem lett jobb. Végül egy irdatlan nagy verés kellett, és egy rókacsapda a kiserdőben, hogy már menni se nagyon tudjon. Úgy ahogy volt, patkányformában beiszkolt az épületbe. Minden épületbe be lehet jutni. Megtépett két egeret és halálra rémített egy macskát is. A macska belül volt és hosszú selymes fehér szőre volt. Tökéletesen illett az acélszürke szemeivel az épületbe. Rasid szűkölt a félelemtől, aztán megtámadta. Véres lebénult mellső lábát nem használta csak tűhegyes fogait és erős állkapcsát. A macska szőrén az ő vére igen jól mutatott. Aztán odakerült a macska sajátja is, de semmi komoly. Idejében elfutott a dög.

Végül egy kis öltözőben alakult vissza emberré, és tapasztalta meg újra, hogy emberként mennyivel jobban fáj ami patkányként még elviselhető. Összegömbölyödött a földön és sírt.

A doki nevét ismételgette, semmi mást nem volt hajlandó mondani. A sérüléseit ellátták, megfürdették, megborotválták mindenhol és ágyba dugták. Bűzös, maró szagú fertőtlenítőszerekkel terhes levegőjű szobában. Marta a légutait. Lekötözték az ágyhoz és benyugtatózták. Adtak neki enni, inni, és kimosták a mocskából is. Ő nyüszített végig és követelte, hogy beszélhessen azzal az emberrel, de átváltoznia persze nem sikerült. Gyűlölte a génjeit, hogy mindig cserben hagyja a patkány énje ha szüksége lenne rá.

Ezért is akarta örökre elhagyni, kiirtatni magából. Bár tudta, érezte hogy nem betegség ez, hiszen az egész családja ilyen. Mégis szerette volna, ha valami gyógyszer beszedésével örökre elmúlik. Olyan könnyű és egyszerű lenne.

A doktor csak a sokadik napon ment be hozzá. Nem sokat beszélt vele. Elmondta hogy a gyógyszer kisérleti stádiumban van és nagyra értékelik, hogy önként jelentkezett kísérleti alanynak. Rasid rázta a fejét, hogy ő nem. A doki azonban meg sem hallotta.

Hét hónapig volt foglya a labornak. Nem volt rajta kívül más, akit a családjából összefogdostak. Voltak ugyan emberformájúak, de egyikkel sem akart volna közelebbről megismerkedni. Sokan elpusztultak, de a zöme csak szenvedett, meghalni nem tudott. Ő maga is átment stádiumokon. Voltak kelései, volt, hogy kihullott a szőre, egyszer a fogai is kiestek, de aztán visszatették őket. Végül az új labortitkár elégelte meg. Beültetett egy csipet a gerincébe és azt mondta neki, ha havonta kifizet egy összeget a számlájára, akkor halottnak nyilvánítja. Rasid nem értette hogyan, hiszen a tetemeket is felboncolják gondosan preparálva minden lehetséges szervből és szövetből mintát. De a labortitkár csak mosolygott, és azt mondta tetem már van. Úgyhogy menjen csak. ha nem fizet, a csip alapján úgyis megtalálja.

Így lett újra szabad és kezdett Vlagyimir Rusenkonak dolgozni. ha pénzben nem tudott fizetni fizetett tartós élelmiszerben, ékszerben, bérletben, ruhában, színházjegyben, bicikliben, mobiltelefonba és egyszer fizetett egy autóval is. Jó hoyg öreg volt és egy kerítés és egy fa közé volt beszorulva, úgyhogy kissé behorpadt az oldala mire kiszedte, de az övé lett. A Murucskaja egyik burkolójáé volt, és neki adta a forgalmival együtt a kulcsot is. Azt mondta úgysem tudja kiszedni. Kiszedte, még ment is. Elgurult vele a Rusenkóék házához és vigyorogva felült a tetejére. De Rusenko nem örült. mindegy is. Elfogadta.

Aztán jött az a lopott telefon ügy, meg a taxisok. DoT annyi pénzt adott neki, hogy el sem tudta képzelni, hogy vigye el Rusenkonak. Bedugta a pogácsás bódé mellett a csatornacső mögé, oda ahonnan kiette a víz a maltert és a fél téglát is már. A pénz egy zacskóban volt, nem lehetett baja. Éjszaka dugta oda nagy fondorlattal, nehogy valaki észre vegye. Még le is pisálta ott a falat, hogy tudja ki nyúl oda, ha egyáltalán odanyúl valaki.

Aztán találkozott a pályaudvari restiben Zadrával. Gyorsan mentek egy menetet a resti mögött a meleg zugban. Zadra szívesen feküdt alá, és utána a hátát is megvakarta ha kérte.Elmondta neki, hogy vége a törlesztésnek. Pontot tesz a csipes dolog végére. Zadrának is csak azért mesélt a csipről, mert a lány folyton a robotzsarut olvasta újra és újra. Be akart nála vágódni a laboros-csipes sztorival. Na sikerült is rendesen. Zadra azt mondta, ugyan hagyja a picsába, és vetesse ki inkább a csipet a hátából, és akkor Rusenko nem találja meg többé. Jó ötletnek tűnt, de ki tudná kivenni a csipet a hátából? Zadra visszament a varrodába dolgozni, ő pedig elment a klinikára, le a Berehofnaja végébe, az állat sürgősségire, ami éjjel-nappal üzemelt. Becsusszant és igyekezett nem átváltozni a brutális macska és kutya szagtól. Reszketve állt meg a tévéző doki mellett.

-Jó estét uram.

-Jó estét. Nem adok. - rá se nézett Rasidra.

Rasid pislogott, körbe nézett, hogy van e még ott valaki rajta kívül, aztán levette a kabátját és a székre tette, aztán kibújt a pólójából is. A tetoválásai és a laborélmények hegei összekeveredtek a bőrén mint valami rosszul összerakott képregény. A doki megfordult és rámeredt.

-Mit akarsz apafej?

-Van a hátamban csip, azt vegye ki. Adok érte négyezer rubelt.

-Miféle csip?

-Mint a kutyáknak.

-Hogyhogy?

-Azt hitték kutya vagyok. - mondta komolyan és miután felmutatta a zacskó pénzt felfeküdt a jéghideg acél vizsgálóasztalra. - Kérem.

A doki hümmögött és az ultrahang gépért nyúlt. Végigzselézte a hátát és megkereste a kis szerkezetet. Az egész művelet egy perc volt talán.

-Meg is vagyunk - mondta és Rasid orra elé tette.

Rasid pislogott, felült és a tenyerébe fogta, mint valami ritka drágakövet. aztán felöltözött és a zacskót a vizsgálóasztal közepére tette.

-Kösz.

-Jah. - morrantott a doki és eltette a pénzt.

Vett a mekiben egy csibeburgert és belenyomta a csipet a közepébe, aztán elment a laborhoz újra. Megállt a rácson kívül és billegve incselkedett a kutyákkal. Végül bedobta a hamburgert nekik. a nagyobbik egy nyelésre el is tüntette.

-Remélem felfordulsz tőle te bestia. - sziszegte a bajsza alatt rasid és végtelenül megkönyebbülve ment vissza a belváros büdös meleg nyüzsgésébe, immár szabadon.

DoT azaz a tasmán ördög története

"93 ősze volt. Pótvizsga időszak utolsó vizsgája. Nem mintha nem tudta volna letenni elsőre, hibátlanul, de akkoriban sok melója volt. Nem is aludt, úgyhogy erre, az utolsó vizsgaidőpontra iratkozott fel, eleve.
Ahogy ráébredt az összefüggésekre, ahogy levezette a vizsgabizottság hűlő székeinek a térrelativitási elméletét, már nem volt visszaút. A világ körülötte mint valami gigantikus többrétegű tilitoli játék csusszant a helyére, ahogy a megfelelő következtetések alakot öltöttek, és álltak össze egy sokkal egyszerűbb, átláthatóbb és használhatóbb rendszerré. 

Napokig csak ücsörgött a koliszobában az ablak elé húzott széken kuporogva. Nézte a koli előtti utcát, és mögötte a házakat és távolabb a felhőkarcolókat. Nem evett és nem aludt, csak nézett, egyre messzebb és messzebb nézett. Átvágott a felhőkarcolókon és régi négyemeletes lakótelepeken, nézőpontját úgy tapasztva egy-egy házfalhoz vagy villanyoszlophoz, ahogy apró majmok szökkennek a dzsungel fáin. Egyre meszebb jutott a kolesztól. Aztán valaki megrázta és a megtett útvonalon visszapattogott, mint egy gumoszalaggal visszarántott pinpong labda. 

Jerkó rázta, a szobatársa. Beszélt is hozzá. Nevetett. Jero folyton valamin nevetett. Fjodor lassan körbenézett a szobában. A távolságok beláthatóak voltak, a méretek pontosak. Érezte mekkora a polc, milyen keskeny a rés a két íróasztal között, tudta, hogy az íróasztalok rése másfélszer keskenyebb, mint a könyvespolc polcvastagsága. 

Megrázta a fejét. Jero hangja lassan kúszott be a tudatába.

-Szólok a nővérnek, ha gondolod. Nem tudom mit szívtál, de felejtsd el. Apám. - odadobott az ölébe egy nadrágot. - Azért mégis. - folytatta a szövegelést Jerko. - Kitől vetted?

-Mit?

-Az anyagot.

Fjodor megrázta kicsit a fejét. az ölébe dobott nadrág alatt a gatyáján széles nedves folt szaglott. Újra felnézett Jerkóra.

-Mi történt?

Jerko újra vigyorgott.

-Kedves zseniális barátom. Tegnap délután leültél ide. Én elmentem Szvetocskával moziba, aztán nem jöttem haza, csak most. Most délután három van és te cserepes szájjal ugyanott ülsz mint tegnap délután csak össze is pisáltad magad.

- Örülök, hogy azért nincs nagy bajod. Beszélni tudsz, akkor nincs baj. Igyál, öltözz át és aludj egy kicsit.

Vigyorgott aztán elment.

Sminden nap kipróbálta a térpontok összehúzását. Minden áldott nap, délután három és hat között leült valahova és elindította a szemét. A látótere kitágult és benne a megfigyelési pont, egyik térpontról a másikra szökkent. Már nem volt szüksége tárgyakra, épületekre. A levegőben is pontosan tudta merre van ő, és honnan szemlélődik éppen. 

Kedd volt. Világos, napsütéses délután. Fagyizó lányok és anyázó autósok, por és galambok és a légkondicionálók folyamatos zümmögése. A Karl Osztin utcában figyelte éppen az emeleten öltözködő gimnáziumi szerelmét, Irina Galunovát, a könyvtáros kisasszonyt. Közelebb óvakodott és immár a nézőpontja bent volt Irina szobájában. A nő, nem lehetett még harminc, fekete melltartóban, nagy gonddal húzta fel éppen a haisnyáját. A haja a vállára hullott. Fjodor keze megremegett a büfé koszos asztallapján. A nézőpontja ráközelített Irinára aki felkapta a fejét és egyenesen a nézőpontra bámult. Látta a szemében a döbbenetet és az elszántságot.  Fjodor a büféasztalnál felnyögött. Irina pedig egy pillanat alatt felegyenesedett és mint valami színész, teátrálisan tapsolt egyet.

Fjodor a szeméhez kapott és a székét felborítva pattant fel a büféasztaltól. Sikítása cseppet sem volt férfias.

Megvakult.

Egy napig tartott, de az az egy nap maga volt a pokol. Az orvosok nézegették, de nem találtak rá magyarázatot. Végül benyugtatózták és szóltak az anyjának, aki bement hozzá a kórházba és ült egy kicsit az ágya mellett. Fjodor homályosan érezte csak őt és másra nem futotta az erejéből, csak hogy megkérdezze hozott e csokit.

Másnap reggel újra látott.

-Biztos a csoki. - mondogatta de az orvosok csak csóválták a fejüket. Az anyja hazautazott Csorníjba ő pedig visszament az egyetemre.

A koliszoba rendezetlen kuszaságának közepén ott rágta a körmét és tanácstalanul billegett a székén. Az ablakon túl várta a távolság, az agya azonban megelégelet az attrakciókat. Nem volt hajlandó a térpontokat felismerni. Végül kénytelen volt belátni, hogy ezúttal is a félelem határt szabott a teljesítményének.Átült a gépéhez és elindította a koliban legnépszerűbb FPS-t és elkezdte irtani a virtualitásban a szörnyeket. Újabb órák teltek el, aztán Jerko robogott be egy zizegős zacskóval a kezében.

-Kifli, kefír, csoki és sör. Jól mondom mester?

-Mi?

-Itt a statisztika házim, amit megírhatnál. Milka. - vigyorogva emelte ki a lila tömböt a zacskóból. - Óriás, sima tej. Hm?

-Dobjad.

-Este Grigorij versenyezteti az elsőéveseket. Lejöhetnél szivatni a pogácsákat, az biztos helyrehozna teljesen.

-Mit épített?

-Az egész Puskint, mind a két alagsorral.

-Doom?

Jerko lelkesen bólogatott és egy kisflopit nyomott Fjodor kezébe.

-Persze. Állati jó szörnyeket rajzoltam hozzá. Tetszeni fog.

-Biztosan. - morgott Fjodor és megnyitotta a fájlt, amit a szobatársa adott. - Jaj Jerko. Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy. Ez a házi véregyszerű.

-Ne alázz! Azért hoztam óriás milkát, hogy csendben írd meg.

Negyedóra alatt megírta, aztán lefeküdt aludni. Négy körül felkelt és megette a kifliket a kefírrel, aztán lezuhanyozott és lement a kettes laborba, ahol Grigorij kuckója volt. A kettes laborban negyven gép volt. A negyven gépre ebben sz évben majdnem hatvan elsős jutott. Fjodor a szakállát vakargatva figyelte őket. Volt négy lány is.

Grigorij vacka mint valami portásfülke nézett a teremre. Fjodor nekitámaszkodott az ajtókeretnek.

-Milyenek?

-Milyenek lennének. - morgott Grigo. - Elsősök. Hülyék.

-Hm. Én máshogy emlékszem.

-Gyerünk nagyágyú. Tudtam, hogy nem hagyod ki idén sem, úgyhogy írtam neked személyre szóló pályaelemeket bele. Ülj csak le, oda a 11-eshez a sarokba. Jó lesz.

 Fjodor bólintott.

-Azért öregem, legalább megborotválkozhattál volna. Végül úgyis vállon cipelés lesz. Nem emlékszel? - gonoszul vigyorgott.

Fjodorban felrémlett a tavalyi próba, ahol véresre alázta az összes résztvevőt. Elmosolyodott. Ezek a játékok nem jelentettek kihívást. Persze tavaly, míg ő kattintgatott buzgón, a háta mögött fogadásokat kötöttek és meglepően nagy összegeket nyertek többen is.

Mosolyogva rázta meg a fejét és beletúrt a szakállába.

-Itt az ördög! -hallatszott valahonnan a negyedik sor közepéről. Fjodor felnézett. Egy másodéves bökött a fejével felé. Fjodor állt és nem értette. Aztán leesett neki. Akkoriban a gyalog kakukk prérifarkasa volt az avatárja. A játék előtti délután megrajzolta a játékban is használható méretűben. Mindenki emberi alakokat használt, kivéve őt, ő feltartott kezekkel, láthatóan fegyvertelenül vonult, farkasfejjel.

-A tasmán ördög is játszik? - hallatszott egy nyafogós hang.

-Ki? Jah. Persze. - Grigorij felröhögött. - Tasmán ördög, mi? Az egy kis fekete vakarcs, hehe, pont olyan mint te. Ismered a csajt?.

-Tűéles fogakkal. Ja nem. Sosem láttam.

-Meg kellett volna borotválkoznod.

Fjodornak végre megérkezett a kedve a játékhoz.

-Mellesleg dögevő. - mormogta a bajsza alatt, majd leült a 11-es géphez, a sarokba és összeütött egy megfelelő avatárt az első googlén talált tasmán ördög képből.

-Védett. - írta valaki cseten neki a 24-es terminálról.

Fjodor felnézett, de nem ült ott senki.

-És kihaló félben van. - írt újra valaki aki biztosan nem a 24-es gépnél ült.

Fjodor visszaírt.

-Persze, mert csak egy maradhat.

A sok nézelődés és nézőpont váltás nem maradt hatás nélkül benne. Bár nem tudta újra megcsinálni délután, attól még a tér átlátható volt és egyszerű. A Puskin épülete is csak egy háló volt a fejében, ahol rajzolt szörnyeket kergetnek rajzolt figurák. A szörnyek hol tanáraikra hasonlítottak, hol hírességekre. Meditatív volt a kiszámíthatóságával és beláthatóságával. Biztonságos. Körülötte az elsőévesek izzadtak, feszültek és káromkodtak. Gondolt egyet és megpróbálta a nézőpontját bevinni a játék folyosójára. Be a virtualitásba. Grigoríj programozta folyosókon nem érheti semmi meglepő. 

Az élmény elképesztő volt. Átlátott a textúrán, érezte a programnyelv gyártotta kétdimenziós tereket, és a belőlük lehetőségként kiragyogó harmadik dimenziót. El is felejtette a labort az elsősökkel, csak futkosott és csodálta a program szépségét.

Aztán megjelent egy alak. Feketében volt és fénylett a keze. A szemüvege krómosan csillant és valami körbe foglalt háromszög embléma volt a pólóján. Fjodor hagyta a szörnyeket és inkább ez után a fura fazon után eredt. Grigorij meglepetésének valami cicababát várt, ormótlan nagy puskával. Ez az alak valóban meglepte. Vigyorgott. 

A falak elkenődtek, a tempó nőtt, a fickó csalta maga után az alagsori szinteken. Trükkösen kinyitotta a lift alatti kabint, és egy még lejebbi szintre csalta őt. Fjodorban az adrenalin olyan magasságba csapott, amilyen harci stresszt addig sosem érzett. A csatornarendszer egy kiszélesedő csöpögő pontján egy szratov hűtő állt. Fjodor kinyitotta. A fény beragyogta és elkezte égetni a bőrét. A kettes labor megszűnt már sokkal korábban. Csak ő volt és a Puskin alagsorában bújkáló fickó a világító kezeivel. A hűtőből egy atomvillanás csapott az arcába. Még levegőt is elfelejtett venni. Amikor újra kinyitotta a szemét újra a csatornában volt a csukott hűtő előtt. A hűtőajtón egy koponyás mágnessel összehajtott papír lobogott. Levette, elolvasta. A saját likvidálásáról szólt. Arról, hogy becsalják a rendszerbe és ott végeznek vele, hogy kívülről tűnjön végzetes epilepsziás rohamnak, amit a sok monitornézés válltott ki.

Körbenézett. A hideg veríték folyt le a hátán. A labor valami távoli létforma volt, mint akváriumi hal számára a másik szoba. Ő a csatornában volt és egy bérgyilkos lesett rá, világító kezekkel. Vagy pont nem az az alakk a bérgyilkos, hanem az figyelmeztette? Aztán elkezdett rohanni, arra amerre a tantermeket, a lépcsőt sejtette. Föl a Puskin emeletére a nagyelőadóba, valahova amit úgy ismer mint a tenyerét. Meglátt a fickót ismét, de az most nem futott előle. Hanem szembefordult vele és levette a szemüvegét.

A szemek helyén ízelt csápok hajladoztak. A csápok végein lézerletapogatókkal. Fjodor felkiálltott és elkezdett visszafutni a hűtő felé. A fickó pedig utánna. Valahol rossz felé kanyarodhatott mert zsákutcába ért.

A fickó lassított és mint valami isteni vattacukorárus, ragacsos puha foszlányokat tépett le a falról. Tenyerén a foszlányok kivirultak. A szája mozgott, de Fjodor a vakrémülettől és a saját sikolyától nem hallotta mit mond.

A tér és az ő pontjai. A tér pontok egyezmények alapán állapíthatóak meg. Egymástól egyenlő távolságra vannak és mozdulatlanok. A köztük lévő távolság definiálható, változtatható. A térpontok szabadon egyesíthetőek, így létrehozhatóak térbugyrok, vagy... vagy létre jöhet a teleportációként ismert jelenség is. Amikor az ember az egyik pillanatban itt van, a másikkal valahol egészen máshol. Erről beszélt délelőtt a vizsgán. Ez volt az elmélete. Az egymásnak megfeleltethető térpontok.

A sikoly kiütötte őt a játéktérből. Visszatért az eredőjéhez és megnyugodott. Újra ott ült a laborban a 11-es gép előtt, a sarokban. A teremben csak Grigorij ült a monitor túloldalán és karbatett kézzel aludt. A teremben pislogott az egyik neon, és vágni lehetett a csendet.

-Hé Grig. - rugott egy kisebbet az asztal alatt Grigorij székébe.  Az felpillantott és abbahagyta a horkolást.

-Nah végre.

-Mi történt? - a feje nehéz volt és lassú, a gondolatai ki akartak folyni a fejéből a fülén át. A keze remegett, a szavai kásásan került elő a szájából, idegen esetlen csengéssel.

-Levizsgáztál apafej.

-Pedig kimentek...

-Kik?

-Ljubin meg a Gectarvik.

-Hagyad már azokat a trottyokat. Te levizsgáztál ma. Kurvajó! - feltápászkodott és nyújtózott egyet. - Mennyél, tereljél bitet kicsit, te ördög. Adok útjelzőket, hogy tanuljál. Aztán ha már jól megy, kapsz pénzes meg trófeás melót is. Ha szerencsés vagy, akár egyszerre mindkettő is lehet.

-Mi van? Hova lett mindenki?

-Elmentek. Mindenki azt hiszi, hogy megfutamodtál, mert elvesztetted volna.

-De nem is!

-De neked már mindegy, Ördög, hallod. - Áthajolt a monitor felett. Vizenyős kék szemei metszően élesek voltak. A homlokára bökött, aztán felegyenesedett és egy kislemezt nyújtott Fjodornak.

-Tasmán ördög a nicked. Rajta vannak a címek és a feladatok. Ha minddel megvagy és még élsz, dobom a melókat. - Sóhajtott és elkezdte levenni az öreg kötött pulóverét, amiben mindig volt, ha dolgozott. : most mennem kell. Nyugdtan gondold végig. - Ahogy a pulcsit levette a póló felgyűrődött és látni engedte azt a jellegzetes alakzatot, amit a a mellkasára tetováltatott, a körbe írt háromszöget. - Neked már egészen más ligában kell bizonyítanod, nem kis elsősöket vakítani, ehh.

Fjodor nézte ezt az embert, akit azt hitte ismer. Aki unalmas öregdiák volt, aki itt rekedt a gépteremben, komolyabb munkák híján. Senki sem tudta mióta van itt, vagy mit tud vagy mit nem, vagy hogy miért kell itt legyen. Egy kicsit szánták is, hogy nem jutott ki az egyetemi hangulatból, ki a pénzes megrendelések világába.

-Te voltál. - esett ki Fjodorból a döbbenet.

-Nem, ifjú padavan, én vagyok. - Azzal ott hagyta.

Fjodor a  kolesz kopott betonlépcsőjén a másodikig jutott. Ott le kellett üljön, aztán feltápászkodott inkább és a lépcsőforduló koszos üvegtégláin átszűrődő fényen tengődő irodavirág cserepébe hányt.

-Jaj de szép zöld vagy, hallod. - Jerko alsógatyában ült valami pornó újsággal a kezében az asztalnál. Előtte nyitva a délután hozott óriásmilka. - Nem akkora feszkó. Minden királyt megdöntenek egyszer.

Fjodor lerogyott az ágyára.

-Na de hogy pont egy lány. - Jerko röhögött.

-Mi?

-Martha Csevtyenko. Azt mondta gyáva vagy és illik rád a tasmán ördög név, mert az a hülye sem kapta el sosem a gyalog kakukkot, hanem felkenődött a sziklára a kanyarban.

-Remek. Az prérikutya, nem tasmán ördög.

-De hova léceltél le olyan észrevétlenül?

-Hova?

-Én kérdeztem előbb. - röhögött Jerko. - Nem gáz, mondom. Nekem megmondhatod.

-Nem mentem sehova.

-Hát ott nem ültél, az biztos. - Jerko letette az újságot és Fjodor felé fordult.

-Valami történt. Olyan volt, mintha belül lettem volna. Bent a programban, a virtuális térben.

Jerkó teátrálisan megszagolta az üres kefíres dobozt amit Fjodor hagyott az asztalon. -Betéptél nélkülem, tesó? Már megint nélkülem?

-Mi? Nem. - lassan összeállt Fjodor fejében a dolog. Hogy húzta össze a térpontokat eggyé, hogy képezte le a valóságot a játék valóságává. Kirázta a hideg. Felpattant és kirohant a wc-re hányni.

-Tasmán ördög. - ízlelgette a nevet. Végül úgy döntött jó lesz. Kicsi, védett, erszényes, tehát gazdag, kedves forma, hús és dögevő, harcias és torzombor fekete. Mint ő. Pont olyan, mint ő. Úgy döntött a kihalóban lévő dolgot elfelejti, helyette a védett állapotra fókuszál és többé nem fél annyira semmitől, hogy ne tudjon összehúzni két térpontot.

Rasid története

Kistermetű gyerek volt. Az anyja csak magnak hívta, a testvérei kisköcsögnek, mocsoknak meg maradéknak. Nyolcan voltak. Zömében együtt is aludtak a galérián a bolt felett. A bolt rég bezárt. Agyonragasztott és graffitizett vasredőnyét lukacsosra ette a rozsda. Bent egy kis villanyrezsó, lépcsőházból lopott árammal. Egy nagy lábas ami mindkét platnit eltakarta. Egy műanyag hordó víz, egy szedett-vedett öreg asztal, három oroszlános lábbal. A negyedik láb helyén partwisnyéllel. Pár edény és egy polc a konzerveknek. Alapvetően nem kellett semmit csinálniuk. Szélvédőt mostak, ujságot árultak a mozgólépcsőnél, néha kéregettek, kurválkodtak, vagy dílerkedtek. Mama minden nap főzött rájuk, és a büdös galérián a szivacsok, pokrócok és testek zavaros kuszaságában még senki sem fagyott meg.

Aztán egy nap a mama meghalt. Egyszerűen egy reggel nem kelt fel. Muhamed, a legidősebb bátyja már húszéves volt. Felébresztette a többieket és kiosztotta a jussukat. Majd azzal a lendülettel kidobta őket a boltból. Mind tudták, hogy ez a világ rendje. A legidősebb nővére tizenkilenc volt és a stricije elől lakott még mindig a boltban. A két purdét amit kitolt a Sztarihának adta, hiszen lányok voltak. Hogy mi lett velük, senki nem kérdezte. Rasid néha érezte a szagukat.

Szétszéledtek és Muhamed lakta be a pici boltot a nőjével és a három ösztövér gyerekükkel. Rasid kapott egy doboz tonhalat és egy zacskó száraztésztát. Kért egy szivacsot is, és sok gyereket kívánt a bátyjának. A többieknek csak vakkantott valamit, aztán végimászott a Pjatnyickaján és a Tesco parkolójában megtalálta akit keresett.

-Jössz nekem eggyel, faszfej! - jól hátba is vágta a kis zömök srácot, aki addig elgondolkozva nyomkodott valamit a mobilján, a tesco-bus megállójában ácsorogva.

-Mi van? - morrant vissza az, anélkül, hogy felnézett volna.

-Jössz nekem, hallod e? Most jött el az idő.

-Eljött az idő, barátom. Felkészültél? - kikukcskált a szemöldöke alól, de az ujjai változatlan tempóban mozogtak a telefon billentyűin.

-Mindegy. Kell egy jó hely, ahol van áram, és nincs ott más.

-Tartozás letudva?

-Attó' függ milyen a hely.

-Jó. - hirtelen zsebre vágta a telefont. - Sokkal jobb, mint reméled. De ha becuccoltál, lesz egy kis meló is. ok?

Rashid lassan bólintott, mintha rengeteg dolga közé csak nehezen tudná besúvasztani az újabb feladatot.

-Amúgy mi a neved? - kérdezte hirtelen megnőtt érdeklődéssel a srác. Rashid letette a feltekert szivacsot kettőjük közé, mint valami talponálló asztalkáját.

-Rashid Vernij.

-Ez aztán a név!

-Semmi közöd hozzá.

-Jogos. - Kérsz egy kört? mutatott a szivacsra a srác.

Mi van? - Rashid már egészen elfelejtette mennyire fura ez a kis fickó. Néha cigiért, kajáért dolgozott neki. Legutóbb csupa piros dologban fizetett neki. Marlboróban meg kitkatban meg adott egy piros thermo pulcsit is neki. Rashid biztos volt benne, hogy bolond, de a srácnak mindig volt pénze és vadabbnál vadabb ötletei is.  Mindig meg lehett találni valamelyik Tesconál, és mindig akadt feladat is.

-Milyen kört?

-Füst kört.

-Jaaa. Ja. - bólintott.

Legutóbb ellopták a foltozott kis telóját. Pedig valami szigetelőzselé van rákenve az oldalára és lóg belőle valami antenna is. Elég ronda darab. Minden esetre ellopták tőle. Rashid látta is hogy hogy. Egy csini csaj volt, és nagyon ügyes is. És biztosan nem zsebtolvaj, mert azt mind ismeri, legalább hírből. Márpedig egy ilyen bige élő legenda lett volna. Persze a kis csávó nagyon ki volt akadva, úgyhogy Rashid megtette ami megtehető és egy jelentősebb összegért megtaláltatta a nőt a taxisokkal. A pénz persze a laboré lett végül, és ő semmivel nem lett okosabb. Viszont még így is adósa volt a kis csávó, úgyhogy jöhetett végre az önálló élet hidege és magánya.

Elvette a felé nyújtott cigit. A srác nem szívott semmit, de mindig volt nála.

-Akár indulhatunk is. Nyomta el a csikket a hosszú csend végén Rashid.

-Menjünk. - Bólintott a srác és elindult a Vrajtrina felé.

Amíg mentek Rashid felidézte azt a napot a telefonnal. Fura nap volt, fura srác, fura csaj, fura telefon. Az ilyen srácokra nem buknak ilyen nők, és az ilyen nők nem tolvajok. Sosem. A forgalom akkor is nagy volt. A hó már kezdett feketedni a mocsoktól. Rashid  szemét vonza az ilyemi. Az olyan amikor etetik az erősebbet. Az mindig lenyűgözte. A csaj erősebb volt. Sokkal. Mégis mintha valami zselében mentek volna, szinte kéz a kézben, és a srác, akinek jellemzően nem tudta a nevét ott megy vele és a szeme rajta és a szemén át folyik bele a lány nagy ragadozó arcába a fény. Rasid félt a szép emberektől és a gazdagoktól is. De a fény akkor elkanyarodott, mikor leültek a mekiben. Kezükben a papírburgerekkel. A fény elkanyarodott és a srác mobiljára tekeredett, mint valami kendő. A srác meg csak nézte a lány szemét és nem vett észre semmit.

Persze a nő miatt kezdte figyelni őket, de aztán felismerte a srácot is. Máshogy öltözött, nem volt olyan szétesett, mint a tescoban szokott, de ő volt az. Az undorító zselés telefont pedig ellenszélben is felismerte volna.

-Mi lett a nőddel?

-Meghalt. - a srác hangja közömbös volt és a Rashid előtt haladó háta sem árult el érzelmeket. Rashid nyelt egyet és átértékelte magában a kis zömök bolondot.

-Lassan? - csak hogy tudja melyik tipusba tartozik.

-Nem tudom. Nem voltam ott.

-Korrekt. - gondolta Rashid, és megnyugodott. A világ ilyen. Ha megbasznak, valaki visszabasz. Még ha ő a nagyobb hal, akkor is lehet néha szerencséje a kicsinek.

Megtorpant.

-A telefon miatt?

-Gondolom. - a srác hátrapillantott. - Nem vagy éhes?

-Mindig éhes vagyok.

-Mi lenne jó?

-Hús.

-Akkor inkább menjünk autóval. - telefonért nyúlt és taxit hívott. Rashid csak nézte a fekete kabátos kis fickót, és újra elvetett minden tipizálást vele kapcsolatban. A taxi gyors volt és belülről az autózás sem tűnt olyan agresszívnek, mint a járdáról nézve.

A taxisra gondolt, aki megtalálta a nőt. Aki leszorította az autóval, és aki végül hosszan volt kórházban emiatt. Mégsem kért plusz pénzt, csak azt hajtogatta, hogy hálás, nagyon hálás. Rashid azt sem értette, pedig ő vitte be neki a pénzt. Úgy volt vele, hogy annyira sok mindent nem ért a világból, hogy egyel több vagy kevesebb, már mindegy.

A házat lebontásra ítélték, és nem volt olyan messze a belvárostól, hogy ne tudtak volna lesétálni. A srác kinyitott neki kulccsal egy garzont a harmadikon, és a kezébe nyomta a kulcsot aztán elvigyorodott.

-Áram van. Minden van. Ha becuccoltál kopogj a radiátoron négyet, és akkor mint valami dzsinn felbukkanok. - azzal ott hagyta Rashidot.

Belépett a lakásba. Aztán kihátrált a folyosóra, egészen addig míg neki nem hátrált a liftajtónak. A lakás ajtaja nyitva állt. Az előszoba alig egy lépésnyi volt. Azon túl egy teljesen belakott ám halál poros kis lakás volt látható. Egybenyitott konyha-szoba. Valami atom hizi középen. Raklapon rendes matrac, valami asztal polc, ilyenek. Minden okésnak tűnt, csak a hátán állt csomóba a szőr. Közelebb lépett, beszimatolt újra. Valami rohadt talán a hűtőben, de semmi komoly bomlás szag. Lépet ismét egyet előre.

Állat. valami állat.

-Jaj ne. - nyögött. - A félelem elhatalmasodott rajta és nekiiramodott, fel a lépcsőn a negyedikre, amerre a srác, az állítólagos megbízója távozott. Pánik és éhség, sosem múló éhség, és kiváncsiság, meg pánik. Körberohanta a negyedik emeletet és besurrant a szemétledobóba. Ott aztán megnyugodott és újra felállt.

-Hüh. - sóhajtott még párat mielőtt újra leosont a harmadikra.

A ház teljesen üres volt, csak ők ketten éltek benne emberek. Amúgy rengeteg egér, bogár és pók. Vagy félszáz galamb, két macska és egy kolónia denevér is.

Felszívta magát és bement a lakásba. Becsukta maga mögött az ajtót és letette a zsákját a konyhaszékre. A szivacsot a sarokba dobta és körbeszimatolt. Megnézte a lemezeket és a hűtőt is. Valóban minden rohadt benne, de az mindegy volt. Volt pár páncélos kaja, meg áram.

Nyüszítni tudott volna. Aztán megtalálta és kihordta az összes ottmaradt szőrszálat. Ha nem is egyenként, de csomóba gyűjtve, állati érzékeny orrát használva a felkutatásukra. Megevcett mindent amit talált és végül a késsel megkopogtatta jó erősen a radiátort.

-Belaktad máris? - nyitott be a srác.

-Két kérdés van.

-Két kérdésem van.

-Pofád befogod, és csak azt mondod ami a válasz. - a pánik még mindig csomót kötött a nyelvére. Reszketett még mindig, pedig evett rendesen. A szag még ott volt. Hiába minden, belenőtt az mindenbe itt.

-Ki vagy te?

-Kihalóban lévő kedves kis lény.

-Most baszakodsz?

-Nem. Mire vagy kíváncsi? Fjodornak hívnak és hekker vagyok, már ha tudod mi az.

-Adatot lopsz, infót, tudást.

Fjodor nem reagált.

-Ki alakott itt?

-Egy barátom. De már nem lakik itt többet. Jobb kecója lett ennél... sokkal. - a hangja szomorú volt. Rashidot ez annyira megdöbbentette, hogy minden további kérdését elfelejtette.

-Akkor jó.

-Neked mindenképpen. - körbefordult. - A meló az lenne, hogy be kellene menni egy fickó házába és elmesélni nekem pár dolgot a szokásairól. Macskája van és tiszta felesége. De szerintem neked ez azért annyira nem nagy gond. - egy borítékot nyújtott felé. - Az előleg. Ha mindent megtudtam amit lehet kapsz mégegyszer ennyit.

Rashid elvette és belekukkantott. Mire felnézett már csukódott Fjodor mögött az ajtó.

-Nem direkt csinálom! - kiálltott utánna. - Csak megtörténik. - szinte könyörgött.

Az ajtó újra kinyílt, de senki nem jött be rajta, csak Fjodor vidám hangja.

-Gondolj a macskára. - az ajtó kattant és Rashid újra egyedül volt a farkas szagával a lakásban.

Egyedül volt, és egyedül lesz. Egyedül fog enni, és egyedül fog aludni. El sem tudta képzelni milyen egyedül aludni. Az ágynemű is poros volt, ahogy minden, de volt sok ruha, és lényegében minden volt, csak testmeleg nem. Bemászott az ágyba, úgy ahogy volt, ruhában.

-Nem ám mint a patkányok. Egyedül, mint az emberek. - biztatta magát. - Aztán kimászott és mégis levette a cipőjét mielőtt visszabújt.

Föld

Mondta az öreg Zsenya bácsi, sokszor mondta, hogy a föld megsúgja a bajt és meggyógyítja a betegséget. Néha a halált is. azt mondta. De mindegy, mert a meleget például nem adja oda egészen. Fázom. Jó ez a bunda, de persze ez is jobb lenne, ha rendszeresen tisztítanám, ugye. Benne van a föld ebben is. Föld, ehh. A sár. az van benne mindenemben. Zsenya bácsi szerint az agyam helyén is egy agyagrög van. Ehh.

azrt bírtam az öreget, na. Hiába szólt be folyton, meg oltogatott egész álló nap. Uram isten, hogy bírtam ki azokat az éveket.

Na na, nem nyújtogatjuk a mancsunk az ég fele, mert nem esik jól. Vissza kell kucorodni ide a szellőző mellé. a hajléktalanok olyan ívben futottak szét mikor idefeküdtem, mint a galambok, mikor közéjük léptem a Trehovnyik téren. Azok is lusták felrepülni, csak szedik a kis hülye lábukat. Nagyon tudják, mikor nem éri utol az ember őket. Csodás. Kéne fogni galambot.

Ej az a sáragyam már megint. Gondolkodjunk inkább, hogy most mi van. Az a rendőrnő, az nem kellett volna oda. Persze nem volt neki megfelelő kaliberű pisztolya, bakker. Ha lett volna már nem lennék Mondott valamit, hogy tanúnak beidéz, de a telefonja. Azzal volt valami baj. Nem is értem. Úgy beparáztam, apám, mint gyerekkoromban, mikor azt a hülye öregurat láttam a suli mellett a kukában aludni. Na az is para volt. Úgy állt fel a szőr a hátamon, hogy még az ínyem is felcsúszott. Ott morogtam, mint valami eszelős az emberi arcommal.

Hehhe. Befostak a többiek is, de ők tőlem.

Mindegy.

Szóval a zsernya szuka nem volt okés. 

Haza nem mehetek ezek után, kurva élet. Inkább a műhely.

Váltani nehéz. Még itt az ajtó mögött, a kuka takarásában kellene pedig. De nem megy. fasza. Itt ülök, mint valami pitiző öleb, és várom, hogy valami legyen, hogy újra ember lehessek. Kurva élet.

Végül már annyira fázott, hogy egyszerűen átalakult újra emberré. Topogva nyitotta ki a műhelyt és telepedett az éjszakai áramon éppen bekapcsoló nagy kocka kemence mellé, amit délután még ő segített berakni a kis tanulólánynak. A hátát nekivetette a vaskeretes bádognak és várta a meleget. Rágyújtott, aztán a rutinok dolgozni kezdtek és bekapcsolta az agyagportól megsárgult kisrádiót, bekapcsolta a korongot is és átöltözött munkaruhába. Felült a korongra és nézte a mozdulatlan acéllemezt. Ha a pedálra lép a kis búvárszivattyúhoz árult motor meghajtja a nagy korongot, amit lábbal is hajthatna ugyan, de minek, ha lehet motorral is. A nagy korong pedig forgatja magával a kicsit. Amire naponta több százszor csapja oda a kezdő rögöt.

Felkavarta  és a lassan keményedő foccsba mártotta két ujját. Lábbal lendítve egyet a korongon, spirált húzott a szépen letisztított acéllemezre.

A rádióban az anarchy in the UK ment a Sex Pistolstól. Vitya nézte a forgó spirált.

Sosem csináltam semmit amiért rendőrnek kell várnia az ajtóm előtt. Jó, azért néha összeverekedtem ezzel-azzal. Egyszer elloptam egy kutyát egy fatelepről. Aztán szegényt elütötte egy autó. Nem adtam neki nevet, volt neki sajátja. Néha ha berúgok és hangosan énekek metallicat az utcán, az igaz, meg a legtöbbször lógok a buszon, de ez nem ok rá, hogy várjon egy civil ruhás az ajtóm előtt azzal a kis hülye büzzögő telefonjával..

Foccsal spirált rajzolt a tenyerére. Meg kell keresnie a falkát. akármennyire is fájlalja a dolgot, fel kell újítaniai a barátságot a fajtársaival. az agyag sárgás volt és selymes. Bele nyomta az egész kezét a lágy foccsba. Az agyag szaga betöltött mindent a műhelyben. A termosztát kattant és a kis kijelzőn már a 600-as szám égett. ---600 fok. Mint a pokolban, gondolta. Elmosolyodott. - Lesz ez még 980 is. Kikapcsolta a korongot és a rádiót is. Visszaöltözött utcaiba. Felvette a kemencés kabátot is meg a vastag gyapjúkesztyűket is, amivel a forrót szedte ki a kemencés. Mindegy is az már. az ajtóból aztán mégis visszafordult. a neonok még pislogtak a le-fel kapcsolgatástól mikor ő már egy szatyorba dobta be a kisrádiót. A sokat bizonyított formakéseit betekerte egy adag újságpapírba. a fülhúzóval szemezett egy kicsit, de végül nem szedte le. Belepillantott a szatyorba, aztán gyorsan bezárt mindent maga mögött. Műhelyt, agyag szagot, polgári életet, egyenlőre. A régi bélelt farmerdzsekit fázósan húzta össze magán. Végül dideregve a zacskót is bedugta a kabát alá. azt a fura, csontszínű kötött sapkát, amit a régi irodista nő kötött neki mélyen az arcába húzta. aztán lendületet vett és futni kezdett. A sapka alól kilobogott sovány seszínű haja. a saroknál már olyan gyors volt mint a szél. Puha mancsain hangtalanul száguldott az ipartelep felé.

A csehót egyszerűen Csehónak hívták. Télen-nyáron karácsonyi füzérek lógtak a falán. Húgyszag és csikkek mindenhol. Bent nem lehetett bagózni, csak inni. az is elég volt. meleg volt és büdös, mint minden ilyen helyen. Vitya gondolkodás nélkül megjelölte a bejárat melletti acéloszlopot, ami már a vityilló felállítása előtt ott volt. Bentről zaj és szagok csilingelő áradata patakzott ki a réseken. Vitya beleszimatolt és megborzongott. Összeszedte magát és keresett egy nagyobb befagyott pocsolyát. Ráült. aztán mikor nem találta elég kényelmetlennek, rá is feküdt. Pár perc múlva vizes kabátban lépett be a Csehóba. Minden úgy volt, ahogy legutóbb, csak az arcok cseréltek néhol helyet. Csend lett, ahogy lennie kell. Minden orr a levegőben szimatolt. Volt aki beleivott a sörébe, de a majd 30 zömében férfi mozdulatlanul állt.

Vitya idáig ismerte a forgatókönyvet. Remélte, hogy nem tépik meg, de hogy mit mondjon, arról fgalma sem volt. Végül a leg egyszerűbbnél maradt. Az igazságnál.

-Nem mehetek haza és a melómnak is annyi. - Kivette a kabátjából a szatyrot.

-Nézd csak a Saras! - a csapos elvigyorodott bozontos szakálla mögött. - Te még élsz, fiú?

-Rossz pénz... - elmosolyodott és szégyenlősen lenézett a lábára.

-Gyere csak. - intett a csapos. A többiek lassan újra visszatértek addigi tevékenységükhöz. Itak, beszéltek, veszekedtek.

Vitya odalépett. Letett némi pénzt a pultra. - Nem sok van. Hirtelen kellett eljöjjek.

a csapos bólogatott és Vitya elé tett egy gyűszűnyi poharat.

-Nem baj. Jókor jöttél. - intett Vityának és a pult vége felé indult. - Gyere velem. Kell nekem valaki, aki ért a földhöz. Itt lakhatsz hátul a régi Zappombam, amíg elkészülsz. Cserélheted benne az akksit, nem zavar. De a munka meg legyen karácsonyig.

Vitya bólintott, bár nem igazán értette miről van szó.

-Feküdj le. Holnap kiviszlek a telepre és megmutatom, mi a feladat. Pénz nem sok van, kéz annál több. Kaját kapsz és itt nem fagy be a segged sem. - mutatott az épület mellett gazzal benőtt egykor piros zaporozsecre. - Le lehet hajtani az üléseit teljesen. Akkora mint egy franciaágy. - Köpött egy hegyeset aztán visszament a kocsmába. Vitya állt egy pillanatig aztán ő is visszament.

-De Csapos, mégis mi a meló?

A sűrű haj és szakáll közül elővillanó gyönyörű emberi fogsor halálos farkas harapást jelentett.

-Tele vagyunk kölykökkel. Ilyen is, olyan is akad. Kis testvérek is vannak sokan. Fáznak, éhesek, félnek. Megvettem a régi sodronytelepet meg a lenti raktársort. A patakig, azt a gazost is. Eddig csak barkácsoltunk, fiam, de most te majd megmutatod mit szeret a föld. Hova mit kell tennünk, hogy jó legyen.

Vitya emlékeiben a falka félszáz tesztoszterongőzös nagykutyát jelentett. Akik verekednek éjjel és egymás közelségében lustulnak nappal. A nőik monogámok, különben már egyikük sem élne, és nem nagyon lát el a falkavezér sem egy hónappal előre.

-Mióta tervez a falka hosszútávra?

-Mióta kirágtuk a bőréből azt a két vérszívót, a kis parancsnok átjátszik nekünk némi zsét. Úgyhogy ha szagolunk valami hasonlót, szólunk, és mire végzünk már ők is ott vannak.

-Dolgoztok? - Vitya elkerekedett szemmel nézett a Csaposra.

-Nem, kisfiam, szórakozunk, pénzért.

Vitya

Már megint a liftajtóra ütött, pdig igyekezett leszokni erről. A negyedik emelet pont olyan kényelmetlen magasságban volt ami már elriasztotta a bérlőket. Ez volt az ő szerencséje, mert a kívülről is jól látható felázások biztos jelei voltak a vizesedő vezetékeknek. A ház régi volt, és már új korában is híresen rossz minőségű.

A lift átlagosan heti két alkalommal nem működött. Fjodor kivörösödve, lassú, döngő léptekkel mászott felfelé. Kitartó volt, elszánt, de minden valódi kondíciótó mentes. Lassú, puha és fakó. Hosszú ujjai mint valami béka izületeknél kiszélesedő keze húzták fel a korlátba kapaszkodva. A korlát vascső volt. Repedezett festéksévok potyogtak belőle. A felső része ezüstösen fénylett.

Fjodor leült a legfelső lépcsőre. A fejét lehajtva lihegett. Aztán felnézett a foltos vakolatra a lépcső felett és fülelni kezdett. Valami zúgott. Mély, szabálytalan morgással, mint egy távoli autó motorja, amit a tulajdonos unalmában fel-felpörget. Csak ez a hang belül volt, a lépcsőházban. Fjodor megvonta a vállát és felállt. Odaballagott az ajtajához és bedugta a kulcsot a zárba.

Egy kutya vakkantott a lépcsőházban. Fjodor elfordított a kulcsot a zárban, mire az agya összerakta a morgást az ugatással. Aztán a többi zaj, ami halkabb volt az utca sustorgásánál, mind kiélesedett. A nő suttogása a másodikról. A karmok adta jellegzetes kopogás a burkolaton. A vicsorgó morgás és a nő szinte nyüszítő könyörgése.

Fjodor lenézett a lépcsőre. Elgondolta ahogy lenéz a lépcsőfordulón túl, még egy emelettel lejebb. Mintha nem akadályozná meg a tiszta képet a fal és a födém és alépcsők betontömbjei. Lenézett, és a beton áttetsző lett, mint egy számítógépes játékban. A nőt nem ismerte. Magas volt, csinos. Motoros dzsekit viselt, farmert és bakancsot. A sminkje elkenődött. A kezében pisztolyt szorongatott. A kinyitott zseki közül elővillant az inge és rajta a neve. Jekaterina Olipova.

Fjodor nyelt egyet és aprót fordult, hogy láthassa kire fogja a fegyvert a nő.

Vitya volt az, a bérkorongos. Illetve valami ami leginkább Vityára hasonlított. Vitya Fjodor lakása alatt apró garzonban élt. Szerette az érzelmesebb metált, és igen hangosan hallgatta. Sokszor evett rántottát, szalonnát és zsíros húsokat. Ezek szaga minden alkalommal Fjodor szobájában vertek tanyát, fokozva az éhségét és a szimpátiáját a korongos iránt. Ha nagyritkán együtt értek haza és a liftben együtt ácsorogtak, a kis kabint betöltötte a korongos agyag szaga. Föld, sár, gyerekkor és az anyag megzabolázása. Fjodor kedvelte Vityát. Még a hátul megmaradt párszál hosszú haját is, ami úgy fogta körbe tar fejebúbját, mint valami hátracsúszott kendő.

Vitya előre dőlt a nő felé. A feje és a válla egészen megnőtt, szőrös, hatalmas izmos teste lett. Az arca állatias és ádáz, ahogy a nőt méregeti. Szaglássza és morogja, miközben a keze a Sjutynyik néni ajtaján kaparázsik. Fjodor tekintete a kézen ragadt. Pontosabban a mancson.

Nem értett semmit.

A nő és Vitya egyszerre pillantott fel. Vitya elbődült mint egy állat, a nő pedig lelőtte, aztán sikított, magas, kislány hangon.

Fjodor már nem nézte. Berontott a lakásába és kimenekült a teraszra. Nézte az utcát, a ház előtt álló rendőrautót, ahogy a benne ülő rendőr a lövés hangjára kirobban belőle, és nyitva hagyva maga után az ajtót beszáguld a házba. Hallotta az alsó lakás teraszajtaját kinyílni. Aztán valami megreccsent, és kőtörmelék potyogott a járdára. Fjodor reszketett, de még a sokk okozta csőlátással is pontosan kivette ahogy a teraszról egy hatalmas kutya leugrott a Malkievicsék Opeljére. Az teljesen összegyűrődőtt a súlytól. A kutya leugrott róla és berohant a villamosremíz melletti kiserdőbe.

-De hát nincs is kutyája. - gondolta elsőre. - Nem is kutya volt. - gondolta aztán. Bement a szobába és leült a gépe elé. Félretolta a bögréket és az egymásra pakolt papíredényeket.

-Nem lehetett úgy. - mondta ki hangosan félve megnevezni pontosan a természetfelettit. Aztán begépelte a keresőbe, hogy vérfarkas.

Órák teltek el mire a rendőrség becsöngetett, azt tudakolva, hogy látott e vagy hallott e valamit. Ő bután rázta a fejét, mint aki azt sem tudja melyik bolygón van.

-Rajtam volt a fülhallgató. - vonogatta a vállát. - Játszottam.

A rendőr lemondóan legyintett és elköszönt. Fjodor pedig visszaült az információs áradat elé és tovább kereste Vityát.

ljubin tanár úr

Dr. Sztefanov Ljubin megropogtatta az ujjait mielőtt hozzálátott volna a tesztlapok kiértékelésének. Kétszer ki-be kapcsolta az egyen pax tollát, babonából. Aztán egy szintén szokásos sóhaj után nekikezdett a javításnak. Nem az annyira elterjedt ablakos módszerrel javított, hanem minden egyes lapot végignézett. Ha a diák érvelést írt, azt elolvasta és kommentelte. Néha gúnyos volt, néha dícsérő, legritkábban kérdést tett fel.

Voltak kedvenc és utált tanítványai. Ezen pixisekben nem volt átjárás. Ki és be lehetett kerülni, de aki az egyikben valaha volt, biztosan nem került a másikban. Kivéve egyetlen diákot, Fjodor Szemjonovicsot. Az a fiú felzavarta élete kellemes vizeit. Meghökkentette és megbotránkoztatta, időnként pedig mély és gyászos csalódásokkal lepte meg. Kivételes tehetség volt a matematika és az infomatika teén. Fizikából is jó volt, de képtelen volt a válaszait a kérdés által firtatott keretek közé szorítani. Fjodornak egy tszt is esszé kérdés volt, és így rendre nem jutott a feladatlapok feléig sem. Így kénytelen volt ennek megfelelően eléségesekre és hármasokra, időnként pedig elégtelenekre értékelni azokat. Fjodor ha be is ült nagyritkán, a jelenléti ív végett az óráira, szinte sosem maradt végig.

Hogy honnan tudta mégis micsoda istenadta ritka zseni? A válaszok amiket a tesztek margóira írt, egy megzabolázhatatlan szabadgondolkodó gondolatai voltak. Szárnyalások, kérdések és összekapcsolások. Mind megért volna egy egy dolgozatot. Ljubin tanár úr előtt két út állt. Vagy ráveszi a fiút a keretek használatára vagy megbuktatja ezt a zsenit. Nem sok ilyen tehetséggel volt dolga eddig, de nem is számított rájuk.

Fjodor aztán, mint erre végülis számítani lehett, teljesen más úton került ki a szárnyai alól.

Szóbelire kényszerült, és amilyen szerencsés a keze kihúzta a kedvenc tételét, a mesterséges inteligenciák alkalmazását. Kicsit meghajolt a vizsgabizottság felé és hátra lépett egyet. Közben precízen félbehajtotta a lapot és Ljubinra nézett.

-Használhatom a táblát, tanár úr? - szavai halkak kissé kétségbeesettnek tüntek. Ljubin bólintott. Fjodor zsebre dugta a tételt és mindkét kezét idegesen a nadrágjába törölte. Ljubin nem értette mi baja lehet, hiszen ez a terület hozza lázba leginkább.

Fjodor nagy levegőt vett és elkezdett beszélni. Hangja megbicsaklott, mint aki annyira ritkán beszél, hogy intonálni is elfelejtett. Beszélt és írt egyszerre. Kinyitotta a tábla behajtott szárnyait és következetesen, mint aki hosszan készült erre belekezdett a válaszába. A szokott burjánzó gondolatok precíz csipkévé álltak össze. Következtetései és kombinációi elbűvölték a vizsgabizottságot. A negyedénél sem járt még a táblafelületnek mikor Jevgenyij Sztravik köhhentett és megköszönte a feleletet. Szerette volna a szokott formulával befejezni, hogy látjuk felkészült, köszönjük, jeles. De Fjodor rá sem hederített. Úgy beszélt tovább, mintha senki nem akarná megakasztani. Beszélt és írt. A feszültség egyre nőtt, az idő telt. Sztarvik puffogott és időnként megpróbált közbevágni. Végül a mappájával az asztalra csapott. Ezzel sem ért el eredményt. A vizsgáztatók összenéztek. Mivel Sztravik volt az elnök, az ő szava döntött.

-Attól tartok ez valami tréfa. A fiú gondolatmeneti teljesen légbőlkapottak, azzal együtt, hogy a kérdésre maradéktalanul megfelelt az elején. Gúnyt űz belőlünk és ezt nem hagyhatom. A

A többiek elismerően morrantottak. Ljubin érdeklődve nézett a tábla felé. Ő volt az egyetlen akit érdekel hova tart Fjodos Szemjonovics előadása.

-A szomszéd előadó is üres. Folytassuk ott a vizsgáztatást. - emelkedett fel Sztravik.-Hatan vannak még.

Kimentek. Ljubin utoljára. Az ajtóból még visszanézett a folyamatosan beszélő és író fiúra.

-Bitos autista. - morrant oda Ljubinnak Sztravik.

Fjodor Szemjonovics levezette. Végül letette a krétát és megszemlélte a művét. Természetesen észrevette hogy a bizottság kivonult, de az alkotás hevében ez érdekelte legkevésbé. Lefényképezte a telefonjával a táblát és haza ment.

Ljubin tanárúr a terembe ment vissza. Nézte a táblát és hümmögött. Fjodor szava nélkül még az eleje sem tűnt értelmesnek. Azért ő elolvasta újra meg újra. Végül bejött a fiatalabbik takarítónő.

-Lemoshatom, tanár úr?

-Nyugodtan mossa, lelkecském, semmi értelme a világon.