Amikor a világ még fiatal volt. amikor a patakok és folyók még nem a föld ráncaiban folytak, amikor az erdők még az égig értek és a hegyek éppen csak ki tudtak lesni belőlük Akkor történt hogy a folyóparti széles síkságra belovagoltak a lovasok. Heten voltak, egyik pompásabb mint a másik. A sík állatai messze elkerülték őket. Még a madarak sem repültek föléjük. A lovasok fényesek voltak és hatalmasak. Rohanásuk robajától elmozdultak a sziklák, hangjuk szépséges csengésére szivárvány görbült az égre. A síkon nem merte megközelíteni őket semmi élőlény, sem tündér, sem állat, sem ember. Csak a távolból figyelték őket. Ők pedig körbetekintgettek és megalapították az országukat. Hosszú életüket élték a gazdag legelőkön. Nem, sokasodtak és nem növekedtek. Nem építettek és nem romboltak. Az állatok félték őket, az emberek istenként tisztelték őket és nem merészkedtek a folyón túlra, a közelükbe.
Az utolsó tél azonban olyan hosszú és olyan hideg volt, akkora havakat terítve széjjel, hogy a mindenfelé létezők száma alaposan megcsappant. A lovasok is majdnem odavesztek. Tavasszal ugyan kizöldelltek a rétek, de a húsevő állatokra igen nehéz idők jártak. A legelészőkre pedig még nehezebbek. A folyó kilépett a medréből és tengerré változtatta a síkságot. A lovasok így nem tehettek mást, felmenekültek a hegyekbe a víz elől, szembenézve a veszéllyel, amit az erdei vadak jelentettek, akik továbbra is éheztek a sanyarú tél után. A lovasok vágtáját megtörték az ágak, kecses lábuk kibicsaklott sűrű növényzetben. Lassan mentek hát mélyen az erdőbe, messze el a tengerré változott síktól, dús réteket remélve a hegyoldalban.
A lovasok igazán csak a farkasoktól és hegyi medvéktől tartottak. Hatalmas szürke bundájú, állatoktól, akiknek egy mancsa akkora mint egy malomkerék. Miknek szájában a fogak, mint megannyi kés. Hangjuktól megindulnak a kövek, erejüknek nem tud ellent állni a szikla sem. A tél azonban csúnyán lenyúzta róluk is az erőt. Bundájuk fakón lötyögött sovány testükön. Soknak a foga is kihullott. Alig vonszolták magukat.
Akkor a hét lovas megállt egy kis tisztáson. Csillagban álltak és vártak. Nem volt erejük tovább menni már. A hold magasan teljes pompájában ragyogott felettük.
Egy farkas jelent meg ekkor mellettük. Hatalmas termetű, hosszú fekete szőrű vad. Körbejárta a lovasokat, lassan méregetve azok és a saját erejét.
- Mi dolgotok a meredek erdőkben? - csodálkozott - Patátok kicsorbul, vékony térdetek kifordul a hegyi menetben. Szárnyra nem kaphattok, vágtára nem indulhattok idefent.
-Új legelőket kell találjunk amíg visszahúzódik a víz. - szólt az egyik lovas.
-A víz nem vonul vissza. - vicsorgott a loncsos csúfondárosan, de a lovasok nem mozdultak. - Ti már soha többé nem látjátok meg a folyó csillogását.
Addigra a többi éhező farkas is felfigyelt a tisztáson figyelő lovasokra. A madarak elnémultak, a bogarak sem zizegtek. Egy másik szürke farkas fák közül a lovasok mögé settenkedett. Beleszimatolt a levegőbe. És vicsorogva fordult az első farkas felé.
-Sokan jól fog lakni belőletek, síkságiak. - fejezte be vicsorogva a fekete farkas és nekilendült, hogy leterítse az egyik lovast. Ám a szürke ott termett közöttük..
-Te vagy a vezér? - kérdezte nyugodtan. Az visszahőkölt, mert a szürke két lábra állott és így olyan magas volt, mint a lovasok.
A fekete megtorpant és ő is két lábra emelkedett, hogy nagyobbnak tűnjék. A lovasok mögött lassan előjött az erdőből a szürke farkas egész családja.
- Én vagyok a Bércek Fejedelme. -szólt a szürke - Ínséges időket élünk, de itt a tavasz. Ha megesszük a lovasnépet az emberek elözönlik a legelőket és betörnek az erdeinkbe. Bűzös szagukkal riasztva el mindent ami eddig a mienk volt. Kivágják a fáinkat és elvezetik a folyókat.
-Nem vagy valami rossz állapotban te szürke bundás. Hol voltál egész télen?
A fekete visszatottyant a mancsaira. - Mi itt éhezünk és nem látom okát, miért ne ennénk meg ezeket a lovasokat. - szólt egyszerűen.
-Kössünk egyességet. Nektek adjuk a húskészleteinket, amik egy csomó csapdába csalt nyúlként vészelték át a telet a barlangomban.
A másik érdeklődéssel hallgatta.
- Nektek adjuk a húsunkat, hogy ne haljatok éhen. Cserébe ti nem bántjátok a lovasokat. Ők itt maradnak a Csipkésen amíg elvonul a víz, utána mind élük tovább ahogy eddig és senki nem írtja ki a másikat.
- Miért áldoznád nekem a húsodat, te farkas? - hajolt közel a legnagyobb medve.
- Mert ez ma kisebb fájdalom, mint az emberek beözönlése szeretett erdeimbe holnap.
A lovasok erre magasra emelték a fejüket és csengő hangon elkezdtek énekelni.
A fekete elbődült. - Legyen így. de nem hiszek a húskészleteidben a barlangodban. Az emberek halmoznak fel ételt. Oda akarsz csalni és megenni te engem. - és már rá is vetette magát a Bércek fejedelmére. Az erdőből pedig rárontott a farkas családjára a többi fekete farkas. Az éhségtől veszedelmesebbek lettek mint valaha. a lovasok lerugdosták őket magukról, de a szürke farkast és a háza népét nem tudták megmenteni. Hosszan rágták őket a többi farkasok, majd jóllakva elhevertek a véres havon. A lovasok elmenekültek.
Aztán ahogy a sok jóllakott állat elvonult a lovasok összeszedték ami a farkasokból megmaradt. A legnagyobb lovas fölébe állt a csontoknak és magára terítette a bőrét.A lovasok körbeállták őt és mind harapott egyet belőle. Az első harapások fájdalmasak voltak. Megrogyott és rángatózott tőle. A lovasok gyomra ellenkezett, felfordult a hústól és a vértől, hát visszaköpték rá. Amikor összeesett csupa vér és seb volt a teste, csak a szakadozott farkasirha takarta itt-ott. A többi lovas köréje állt és mély robajló hangon kezdtek zúgni, majd egyre hangosabb és magasabb hangon kántálni. Mire a daluk befejezték az egykori lovas helyén ott állt újra a Bércek fejedelme. Nagyobb, erősebb és méltóságteljesebb volt mint valaha.
-A dalunk messze vitte a szél és látták mind a csillagok és a hold. Minden farkas emlékezni fog erre és minden teleholdkor velünk fog énekelni amíg a világ világ. A vérünk összekeveredett, így most már tudod amit a népünk tud. Tudsz úgy vágtatni ahogy senki, tudsz úgy énekelni ahogy senki más.
A farkas szótlan nézte őket.
-Most menj és szedd össze a néped, akit egységgé pecsételt az áldozatod.
-Gyűlölöm őket.
-Megmentetted őket. Tartoznak neked. Válassz új feleséget, nemz új fiakat és emlékezz hogy már nem vagy egyszerűen farkas többé. Te lettél minden idők minden farkasainak királya, nem csupán a Bércek fejedelme, a véred jogán.
Az utolsó tél azonban olyan hosszú és olyan hideg volt, akkora havakat terítve széjjel, hogy a mindenfelé létezők száma alaposan megcsappant. A lovasok is majdnem odavesztek. Tavasszal ugyan kizöldelltek a rétek, de a húsevő állatokra igen nehéz idők jártak. A legelészőkre pedig még nehezebbek. A folyó kilépett a medréből és tengerré változtatta a síkságot. A lovasok így nem tehettek mást, felmenekültek a hegyekbe a víz elől, szembenézve a veszéllyel, amit az erdei vadak jelentettek, akik továbbra is éheztek a sanyarú tél után. A lovasok vágtáját megtörték az ágak, kecses lábuk kibicsaklott sűrű növényzetben. Lassan mentek hát mélyen az erdőbe, messze el a tengerré változott síktól, dús réteket remélve a hegyoldalban.
A lovasok igazán csak a farkasoktól és hegyi medvéktől tartottak. Hatalmas szürke bundájú, állatoktól, akiknek egy mancsa akkora mint egy malomkerék. Miknek szájában a fogak, mint megannyi kés. Hangjuktól megindulnak a kövek, erejüknek nem tud ellent állni a szikla sem. A tél azonban csúnyán lenyúzta róluk is az erőt. Bundájuk fakón lötyögött sovány testükön. Soknak a foga is kihullott. Alig vonszolták magukat.
Akkor a hét lovas megállt egy kis tisztáson. Csillagban álltak és vártak. Nem volt erejük tovább menni már. A hold magasan teljes pompájában ragyogott felettük.
Egy farkas jelent meg ekkor mellettük. Hatalmas termetű, hosszú fekete szőrű vad. Körbejárta a lovasokat, lassan méregetve azok és a saját erejét.
- Mi dolgotok a meredek erdőkben? - csodálkozott - Patátok kicsorbul, vékony térdetek kifordul a hegyi menetben. Szárnyra nem kaphattok, vágtára nem indulhattok idefent.
-Új legelőket kell találjunk amíg visszahúzódik a víz. - szólt az egyik lovas.
-A víz nem vonul vissza. - vicsorgott a loncsos csúfondárosan, de a lovasok nem mozdultak. - Ti már soha többé nem látjátok meg a folyó csillogását.
Addigra a többi éhező farkas is felfigyelt a tisztáson figyelő lovasokra. A madarak elnémultak, a bogarak sem zizegtek. Egy másik szürke farkas fák közül a lovasok mögé settenkedett. Beleszimatolt a levegőbe. És vicsorogva fordult az első farkas felé.
-Sokan jól fog lakni belőletek, síkságiak. - fejezte be vicsorogva a fekete farkas és nekilendült, hogy leterítse az egyik lovast. Ám a szürke ott termett közöttük..
-Te vagy a vezér? - kérdezte nyugodtan. Az visszahőkölt, mert a szürke két lábra állott és így olyan magas volt, mint a lovasok.
A fekete megtorpant és ő is két lábra emelkedett, hogy nagyobbnak tűnjék. A lovasok mögött lassan előjött az erdőből a szürke farkas egész családja.
- Én vagyok a Bércek Fejedelme. -szólt a szürke - Ínséges időket élünk, de itt a tavasz. Ha megesszük a lovasnépet az emberek elözönlik a legelőket és betörnek az erdeinkbe. Bűzös szagukkal riasztva el mindent ami eddig a mienk volt. Kivágják a fáinkat és elvezetik a folyókat.
-Nem vagy valami rossz állapotban te szürke bundás. Hol voltál egész télen?
A fekete visszatottyant a mancsaira. - Mi itt éhezünk és nem látom okát, miért ne ennénk meg ezeket a lovasokat. - szólt egyszerűen.
-Kössünk egyességet. Nektek adjuk a húskészleteinket, amik egy csomó csapdába csalt nyúlként vészelték át a telet a barlangomban.
A másik érdeklődéssel hallgatta.
- Nektek adjuk a húsunkat, hogy ne haljatok éhen. Cserébe ti nem bántjátok a lovasokat. Ők itt maradnak a Csipkésen amíg elvonul a víz, utána mind élük tovább ahogy eddig és senki nem írtja ki a másikat.
- Miért áldoznád nekem a húsodat, te farkas? - hajolt közel a legnagyobb medve.
- Mert ez ma kisebb fájdalom, mint az emberek beözönlése szeretett erdeimbe holnap.
A lovasok erre magasra emelték a fejüket és csengő hangon elkezdtek énekelni.
A fekete elbődült. - Legyen így. de nem hiszek a húskészleteidben a barlangodban. Az emberek halmoznak fel ételt. Oda akarsz csalni és megenni te engem. - és már rá is vetette magát a Bércek fejedelmére. Az erdőből pedig rárontott a farkas családjára a többi fekete farkas. Az éhségtől veszedelmesebbek lettek mint valaha. a lovasok lerugdosták őket magukról, de a szürke farkast és a háza népét nem tudták megmenteni. Hosszan rágták őket a többi farkasok, majd jóllakva elhevertek a véres havon. A lovasok elmenekültek.
Aztán ahogy a sok jóllakott állat elvonult a lovasok összeszedték ami a farkasokból megmaradt. A legnagyobb lovas fölébe állt a csontoknak és magára terítette a bőrét.A lovasok körbeállták őt és mind harapott egyet belőle. Az első harapások fájdalmasak voltak. Megrogyott és rángatózott tőle. A lovasok gyomra ellenkezett, felfordult a hústól és a vértől, hát visszaköpték rá. Amikor összeesett csupa vér és seb volt a teste, csak a szakadozott farkasirha takarta itt-ott. A többi lovas köréje állt és mély robajló hangon kezdtek zúgni, majd egyre hangosabb és magasabb hangon kántálni. Mire a daluk befejezték az egykori lovas helyén ott állt újra a Bércek fejedelme. Nagyobb, erősebb és méltóságteljesebb volt mint valaha.
-A dalunk messze vitte a szél és látták mind a csillagok és a hold. Minden farkas emlékezni fog erre és minden teleholdkor velünk fog énekelni amíg a világ világ. A vérünk összekeveredett, így most már tudod amit a népünk tud. Tudsz úgy vágtatni ahogy senki, tudsz úgy énekelni ahogy senki más.
A farkas szótlan nézte őket.
-Most menj és szedd össze a néped, akit egységgé pecsételt az áldozatod.
-Gyűlölöm őket.
-Megmentetted őket. Tartoznak neked. Válassz új feleséget, nemz új fiakat és emlékezz hogy már nem vagy egyszerűen farkas többé. Te lettél minden idők minden farkasainak királya, nem csupán a Bércek fejedelme, a véred jogán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése