Ingek, nyakkendők, zakók rendben. rejtett világítású polcokon antik holmik, fegyverek, szobrok. Tiszta, mahagóni borítás, puritán elegancia. A fotelt az üvegajtó elé húzta. Moszkva, New York vagy Peking, mindegy volt. A lassan sötétedő ég előtt egyre pontosabban rajzolódott ki a tükörképe. Arca öregedett, lassan, de észrevehetően. Nagyon ideje lett volna egy névváltoztatásnak, helyváltoztatásnak. Kirill Rahov sem mert olyan sokáig lenni, mint Leonid Sztrahov. Az aznapi tevékenysége briketté égette. Kitartani egy végtelennek tűnő lélegzetet a világ felett, miközben az a monstrum bármikor átveheti a hatalmat az emberiség egyre öntudatlanabb tömege felett.
A hangszigetelő rétegeken átjutva csak tengermorajlás volt a város esti zaja. Hátradőlt. Lassan levette az ingét. Nem szerette a munkáját, mert nem munka volt. Kötelező, kikerülhetetlen természeti törvényként sújtott le rá minden nap a kötelességtudat. Megbéklyózta az elméjét és előre elrendelte a döntéseit. Kibújlt a zoknijából is. Sóhajtott és lehunyta a szemét.
Irigyelte őket. A szabad döntéseik, a korlátlan lehetőségeik miatt és képtelen volt elfogadni ha nem éltek vele. Az ő feladata más volt. Neki ki kellett aknáznia mindent amit a rendszer, a rend oldalának lehetőségei kínálnak, de a lelke mélyén ugyanolyan könnyed és öntörvényű volt még mindig mint ők. Fjodort fiaként szerette. Bár ezt a mai napig nem vallotta be magának, és ha azon múlna, hála kiváló kondicionálásának, meg is tudná ölni, ha szükséges. Azonnal.
Apró árny volt csak, leheletnyi változás a levegőben. Talán a neon fények törtek meg rajta máshogy, talán az alsó lakás fénye verődött vissza mégis az emberméretű testen. Kinyitotta a szemét. A tintakék égben a saját gondosan kortalanná alakított arca nézett vissza rá. Sötét szemei ponttá szűkültek. A figyelme kiterült mint egy pajzs. A sötét figura lassan araszolt az üvegen, kívül. Ő lehunyta a szemét és az évtizedek alatt felgyűlt tapasztalatra támaszkodva kivárt. A másik üteme kiszámítható volt. Szrahov óvatosan előre nyúlt és finoma kinyitotta az üvegajtót. Amikor a másik tapogatózó mozdulatai elérték a rést, Sztrahov a sötétből lecsapott mint egy ragadozómadár és betépte a másikat a szobába. Majd egy pontos mozdulattal visszacsukta az ablakot. A másik keze hirtelen emelkedett. Talán lőni akart, talán ütni. Sztrahov gyorsabb volt és visszarúgta. Aztán levett egy sokszáz éves kardot a polcról és annak hegyével kérdezte.
-Ki küldött?
-Egy nő...fizetett..nem nagy ügy...azt mondta. - suttogott a fickó.
-Nem az. - mondta Sztrahov nyugodtan. - mit vinne?
-Semmit. - nyelt egyet.
-Akkor hozott. - Sztrahov a karddal gyorsan és pontosan nyisszantotta le a hátizsákot. Annak tartalma kiömlött a szőnyegre.
-Inkább a cucc, mint a belei. Hihet nekem.
A szőnyegen a saját tárgyainak pontos másai pihentek. Óra, tusfürdő, sótartó.
-Hm. - a karddal széttúrta őket, hogy jól látszódjanak. -Az a maga baja, fiam, hogy nincs tisztában a feladat nehézségével.
-Igen uram. Nem. - remegett a hangja.
-Álljon fel.
Felállt.
-Vetkőzzön le.
Levetkőzött.
-Alsóneműt is.
Megtette.
-Mehet. -intett az ajtó felé a karddal. A férfi lassan, szemérmesen takargatva a farkát elindult a jelzett irányba. Sztrahov mögötte lépkedett, majd az ajtóban rászólt.
-Elfelejtettem a legfontosabbat, ne haragudjon. - szólt, majd a kard hegyével sekély ám hosszú vágást ejtett a férfi nyakától az ágyékáig. Ott a kardot megállította és megvárta míg a pengén a mélyedés megtelik a vérével.
-Köszönöm. És igyekezzen a városból is eltakarodni reggelre.
