Tükörlidércek ma

Egymás mellett álltak a dupla mosdótálas fürdőszobában. Az egyiken semmi a másikon acélszürke garbó és sötét nadrág.
-Öltöny, már megbocsáss. - hajolt a tükörhöz a meztelen. Egy szinte láthatatlan bőrhibát szemlélt meg az álla jobb szélén.
-Öltöny? Nem emeli ki olyan jól a vállam ívét. - beletúrt a hajába. Mindketten hátrébb léptek.
-A válladét? - kényszeredetten elnevette magát. - Indulj.
A garbós lopva végignézett a másik meztelenségén. Fakó szín nyelve hegye egy pillanatra megjelent az ajkai között.
-Késében vagy. - tette még hozzá a meztelen nyugodt hangon. - Jó mulatást.
A másik kilépett a fürdőből és a tágas gardróbba sietett. Pillanatok alatt átöltözött öltönybe. Indulás előtt még bepillantott a fürdő nyitott ajtaján és elnyílt a szája még ennyi év után is a látványtól, ahogy a bátyja a tükör előtt állva, elmélyülten szemléli magát, miközben a farka lüktető vörösen virít lassan mozgó kezében.
Nyelt egyet és kilépett a lakásból.
A lift hangtalan suhant vele a mélybe. A recepción a kislány belepirult a látványába. Ő nem emlékezett rá, hogy valaha szót váltottak volna. De mire is emlékezett ő valaha nőkből? A szemükre soha. Néha a szájukra. Nagyon ritkán a hangjukra, de többnyire az ízüket szerette, a nedveik keverte koktélok mindig egyedi ízét.
-Bulov úr... - nyitott neki ajtót a limuzinon a testőre.
-Köszönöm. Kretyinhez. - adta ki az utasítást a sofőrnek. Moszkva tágas volt, rohanó hangyaboly, tele lehetőséggel és megmászandó magassággal időben és javakban. Őt kevésbé érdekelték a javak. Megelégedett annyival, hogy ne kelljen gondolnia pénzzel. Sokkal jobban szerette volna végre valahova levezetni a vágyi generálta feszültséget. Kretyin egy fedőcég volt a Zsimirnov irodaház felső szintjén. Befektetési alapnak tűnt a táblái és az adóbevallása után. Ügyfelei is erre hivatkozva bíztak rájuk pénzeket. Valójában Olanov báró magánháza volt, mindennel felszerelve amit csak öreg elméik kiagyalhattak. Voltak apró meleg szobák, láncokkal és bilincsekkel, vak kutyákkal és homályos tekintetű gyönyörű leányokkal, szűk seggű, inastestű fiúkkal és marhavérrel bekent gyönyörű nőkkel. A kedvence a sárral feltöltött medence volt, amiben végre nem érezte magát mocskosnak.
Olanov báró üzent érte, hogy új üzleti ajánlata van, de ez a lehetőség csak délig adott. Arkagyíj Bulov néven élt, és így is jelentkezett be a párnázott ajtó előtt a kis szpíkerbe. Mikor belépett elállt a lélegzete.
-Mennyi? - kérdezte nyugodt ám a normálisnál sokkal halkabb hangon. Olanov titkára egy kis digitális kijelzőt villantott fel, diszkréten.
-Rendben. - mondta ki és a bankkártyáját nyújtotta a titkárnak, anélkül, hogy ránézett volna.
-Szabad? - kérdezte a legutolsó divat szerint készült amorf üvegasztal mellett elektromos kerekesszékben ülő férfitól.
-Fizettél. - mondta az nyugodtan és sóhajtott.
-Mi lenne velünk egymás nélkül, igaz Jerko? - mosolygott ugyan, de a szeme vad volt, a pupillája beszűkült és a légzése is felgyorsult. A titkár kilépett az irodából, a polcok között pedig feltárult a sötét folyosó ami a kéjek minden válfajához utat jelentett. Jerko benavigálta a kerekesszékét a folyosóra és elindult a távoli nyitott ajtó felé. Arkagyíj keze remegett a várakozás izgalmában. A medence járt a fejében és a bátyja lebénult teste a kerekesszékben és a sár. Tudta mi fog következni. Elmerülnek a sárban, és míg odaát vannak a holtak földjén ő végre ismét eluralkodhat a bátyja felett. Jerko pedig megölhet még egyet a rendre a medence mellé állított vérrel bekent szépségek közül.
Vér ondó sár.
Aztán visszatérnek és mind a fizikai világba. Úgy lesznek mint eddig voltak. Jerko törött nyakkal, lebénult testtel, gyűlölve őket hármójukat. Ő maga fájdalmas ágyékával ami kínzóan gyötörte minden érintéstől, Belegrin makulátlan szépséggel, mintha csak élne, és Griko megfosztva férfiasságától, de megajándékozva a lelkiismeret teljes hiányával. Visszatérnek a mocsár adta területen folyó, moszkvai, nagyvilági életükhöz.
-Ennyire rosszul megy az üzlet? - kérdezte Jerkot miután újra visszatértek a fizikai világba. Az imént megölt lány még jajongva kőrözött a túlvilágon.
-Ül a piac, hiszen tudod.
-De hogy ennyire leállatiasodj, hogy ide akarj jönni? - gúnyolódott. Jerko nem mosolygott és nem nézett rá.
-Mit számít, mondd? Te is csak az vagy aki voltál. Álló farkú gyilkos.
-De legalább érzem.
Jerko elvigyorodott és kihívóan szemrevételezte ahogy Arkagyij  visszateszi a farkát védő műanyag borítást.
-Nem múlik?
-Tudok vele élni, ha erre gondolsz.
Hallottam egy sebészről, aki ki tudja iktatni a fájdalomközpontodat.
-Minden alkalommal mikor újra feljövök a világba mi? Az tetszene neked. - megveregette a másik petyhüdt vállát.
-Olyan jó érzés, hogy akármikor pénzre van szükségem, még több pénzre, vagy bármire amit csak megkívánhatok, ti, mindketten, azonnal megadtok értem bármilyen árat.
Arkagyíj fújt egyet aztán zsebre dugott kézzel megállt az ikertestvére előtt de nem szólt. Jerko folytatta.
-Nem engedtek a vágyaitoknak, igaz? Ti nem nyúltok egymáshoz csak engem basztattok, igaz?
Arkagyíj szánakozóan elnézett Jerko mellett de továbbra sem szólt.
-Mondd meg neki, hogy sokkal drágább leszek eztán.
-Most is megfizethetetlen drága vagy.
-Hm. Akkor gyerünk pénzt keresni édes öcsém. - mondta azzal kinavigálta magát a hosszú folyosón az irodába.


Belegrin nagy kedvvel kiverte magának a tükör előtt állva, csodálva a saját szépségét, miközben arra gondolt, hogy nincs tükör, hanem üveg fal van, és a tükörképe nem tükörkép, hanem az egyik öccse. Álmodozva itt a a saját testének vonalait, ahogy minden reggel szokta. Szépsége mit sem fakult az évszázadok alatt. Ahogy testvér bátyjai is megmaradtak olyan vonzónak amilyenek a haláluk percében voltak. Csak szegény Jerko lett nyomorék - gondolta - és Griko lett pszichopata. Négyből kettő, nem nagy veszteség. - mondogatta magának a tükörbe mosolyogva tökéletes fogsorával. - Több marad nekünk.
Nem akarta érteni a sorsot, hogy ő hogyan maradhatott ép. Őt egyszerűen bedobta a mocsárba az a boszorkány szuka, de ezen kívül bántódása nem esett. Mindig is ő volt a legszerencsésebb négyőjük között. Ma sincs ez másként. Ő bárkit és bármit megkaphat és élvezhet. Grinkónak talán még több is. Belegrin nem akart belegondolni milyen lehet Grinko egy napja. Mivel tölti ki azt az űrt és éhséget amit ő a testi örömökkel. Jerkoból nem lett pszichopata, de ő mással sem foglalkozik csak hogy bosszants a másik hármat. Hogy hogyan bosszantja Grinkot, az mindegy is, de hogy képes a legkülönlegesebb halálnemekkel eltenni szegény fizikai testét újra és újra a föld alá, az kifejezetten szánalmas. Belegrin elhessegette a feltóduló élményeket. Jerko már feldaraboltatta őt egy tucatszor, hol fűrésszel, hogy szikével, hol villamossal. Volt fagyasztás, főzés, tűzhalál. Volt sima lelövés, leszúrás, de akadt akasztás is és mindenféle helyeken lébe fojtás is. Ellentétben az arcokkal, ezekre az eseményekre pontosan emlékezett.
Felöltözött és vadászni indult, de a hálóban megtorpant. Férfi vagy nő, már mindegy volt. Nem szerette az összetéveszthető arcokat, bár már az igazán egyediekre sem emlékezett napok múltán. A viharlámpák az ablakpárkányos sorakoztak. Mindegyik ugyanolyan régiség. Az előző napi kalandja még ott aludt. A tetoválások kitekeredtek a takaró alól. Belegrin leült mellé és végigfuttatta az ujját rajtuk.
-Leléphetnél. - morrant a fickó a párnák közül. - nyugodtan akarok reggelizni, nem a farkaddal a számban.
Belegrin elnevette magát és gyors mozdulattal feltérdelt a fickó izmos hátára. Kikapta a bilincset az éjjeliszekrény fiókjából és kis hadakozás után összebilincselte a fickó kezeit a háta mögött.
-Csak ügyesen. - morrant oda neki. - Ha ki akarsz menni a lakásból nyomd meg a tűzjelzőt. - azzal vette a cipőjét és a döbbenettől hápogó faszit hátrahagyva kilépett a lakásból.
Hármasban szerette csinálni, úgy hogy Arkagyíj fájdalomtól eltorzult arcát lássa közben, ha már fizikailag nem érhet hozzá. Tudta, hogy ha összefekszenek ők ketten abból a pusztulás maga születik. Azt is tudta ha hárman vagy netán négyen is egymásba fészkelnének, abból világrengető kárhozat szabadulna el. De kiverni a fejéből sehogy sem tudta a gondolatot. Minden más tevékenység időtöltés volt csupán. Figyelemelterelés és pótlék. A tetovált alak nevére sem emlékezett már, és amikor a piruló recepciós lány mellett ellépett a fickó arcát sem tudta már felidézni.

Grinko felült a mellvédre. alatta a nyüzsgő metropolisz eltörpült. A galambok nem repülnek ilyen magasra, csak a patkányok hajlandóak ilyen magasságot megmászni egy kis húsért. Látta Helgát a kapuban állni. Felpillantott rá Grinko pedig felegyenesedett és pontosan esve, talppal zuhant a műmárvány burkolatra. Krátert vájt a teste a porladó kőbe. Fröccsenve terült szét a járókelők között, maga alá temetve azt az egyet akit ma kinézett magának Helga. A nő elégedett volt. Kilépett a kapulajból és beült a szemközti kávézóba figyelmesen kerülve ki a tragédiára felgyűlt embereket. Az áldozat középkorú nő volt. szigorú konty és hivatali kiskosztüm. A táskája számzáras a telefonja a legúljabb technológia. Helga mosolygott és kért egy melange-t. Grinko estére újra a lakásban lesz. Helga már egészen megszokta a szépséges állat közelségét. Mindent végigcsinált már vele, fejben. A férfinek nem volt farka. a vizelet kicsepegett valami tors hasadékon az ágyékából. A heréi cafatosan hegedve csüngtek. Helga nem kérdezte soha mi történt vele, és sosem kutakodott a férfi fejében. Tudta hogy halott. Valami furcsán elátkozott élő halott. Bármikor képes volt meghalni érte, bárkit magával rántva a halálba. Cserébe csupán egyetlen dolgot kért. Képzeletbeli baszást minden nap, a hasonmásaival. Helga nem értette és nem érdekelte. Megtette mint elme mágus amit Grinko kért. Elhitette az agyával, hogy van farka és hogy másik három Grinko külsejű férfival hágják meg egymást a leg különbözőbb módokon. Helga diktálta a feltételeket és kitaposta belőle a szusszt is ha munkáról volt szó, és nem fukarkodott a szadizmussal ha a kis képzeletbeli hasonmásaival engedte élvezkedni.
Helga elégedetten iszogatta a kávéját, mikor belépett a kávézóba Grinko. Illetve nem lehetett Grinko, hiszen a szerencsétlen még ott feküdt ezer cafatban a kávézó előtt a földön, összekeveredve Dr. Plucsinykova testrészeivel.
Helga ledermedt aztán érdeklődve nézegette a jól öltözött fickót. Grinkonak nem voltak ilyen holmijai. a férfi észre vette a ráirányult figyelmet és odamosolygott. Helga pedig átült hozzá.
-Micsoda borzalom, nem gondolja? - kérdezte minden meggyőződés nélkül, kanalával lezseren intve a kinti felfordulás felé.
-Borzalom? Csakugyan. Ön viszont feledtet mindent. - dorombolt a fickó. Helga érezte a hamisságot, de kiváncsisága az óvatossága fölébe került. Elment vele. Elment vele egy motelbe és hagyta hogy a férfi játszon vele. Mikor már teljesen biztos volt benne, hogy ez az ember nem Grinko hazament és sűrű cigarettafüstben újragondolta Grinkó vágyait.

A tükörlidércek története

Egyszer volt, hol nem volt. A Széles Erdőn túl, de még a Messzibe Csorgó Tengertől innen, élt egy szegény ember, akinek volt négy fia. Palcsu, Bulcsu, Bercsu és Gilcsu. A négy fiú igen komisz volt. Volt is velük baja szegény apjuknak elég. Kisebb korukban a szomszéd kacsáit fektették szépen egymás mellé, nagyobbacska a korukban a szomszéd lányait. A sok hasasodó menyecske azonban nem tudta megmondani melyik fiú volt, amelyik mögéje állt a csűrben, vagy melyik kapta el az erdőszéli farakásoknál, mikor az apjának vitte az ebédet. Mert a szegény ember fiai úgy hasonlítottak egymásra mint négy tojás. És ha még ez nem lett volna elé, de olyan szép szál legény volt mind a négy, hogy nem volt női szív, öreg vagy fiatal amelyik ne vert volna hevesebben a közelükben. Egyre járt a híre messzebb és messzebb a fiúknak, ahogy egyre nagyobbak lettek és messzebbre elkódorogtak az apjuk házától. A hírükkel pedig a pórul járt leányok is egyre többen lettek. Mondta is nekik az apjuk, hogy nem fogják megélni a huszadik évüket, mert vagy ő vagy a leányok családja fogják kibelezni őket.

-Mennétek inkább legénynek és tanulnátok valami szakmát, akkor lenne végre hasznom belőletek. - köpött egy hegyeset az öreg a tornácról minden alkalommal mikor hírét vette a fiai dolgainak.

Hanem egyszer az egyik szomszéd fülön csípte az egyik fiút amint az éppen a nadrágját rendezgetve kifele osonkodott a disznóólból. Elkapta és csúnyán megverte, aztán azt mondta neki.

-Eltöröm az orrodat, hogy tudjam, melyik voltál, aki a lányom szoknyája alá nyúlkált. - de mielőtt bármit tehetett volna felbukkant az ólak között a másik három fiú és agyonverték a szomszédot.

Álltak felette és tanakodtak mit tegyenek.

-Ássuk el. - mondta az első.

-Égessük el a szénégetőnél. - mondta a második.

-Dobjuk a kútba.- így a harmadik.

-Etessük meg a disznókkal. - vigyorgott az amelyiknek végül nem törte el az orrát a szomszéd. Úgy is tettek. Elhúzták a tetemet az ól mögé. Megvárták míg a leány magához tér az ólban és jajveszékelve beszalad a házba. Akkor aztán széttépték a szomszédot és bedobálták a darabjait az éhes disznóknak. Pár perc múlva nyoma sem maradt.

Otthon aztán egymás hátát lapogatva nevetgéltek az eseten a fiúk. Az apjuk rögtön tudta, hogy valami gonosz dolog történt. Megkeményítette a szívét és bevezette őket a kisebbik szobába, és körbemutatott.

-Válasszatok egy tárgyat és menjetek isten hírével. Többé én nem etetlek, nem ruházlak és nem szégyenkezem rajtatok.

A fiúknak szeme sem rebbent, az egyik az apja gyapjúkabátját, a másik a viharlámpát, a harmadik egy zsák árpát fogott meg, a negyedik pedig az anyjuktól maradt kicsi szép tükröt. Kimentek hát a házból és a faluból éjnek évadján, lopva, mint a tolvajok.

Mentek mendegéltek végig az országon, nem nagyon álltak meg hosszan sehol. Kaptak ők szobát, egyesével bárhol. A fehérnép boldogan segített nekik, kaptak még takarót, párnát és sokszor ágymelegítőt is, csak az emberük meg ne tudja. Leányok ácsorogtak hálóöltözékben az ablakok mellett, mire az megnyílt, megnyíltak a leányok is.

Hosszan nem lehet ám titokban az ilyesmi. Négy egyforma jóvágású legény után a csalfa, hasasodó vagy szűzességük vesztett leányok és asszonyok úgy sokasodtak megettük, mint lépes mézzel rohanó gyermek mögött a méhraj. A feldühödött férjek és apák, báttyok és fiúk vérdíjat tűztek a fejükre. A nők sírtak és titokban csak a négy egyforma legényre tudtak gondolni. A szépségük, markáns erejük és ellenállhatatlanságuk csapdába sodorta a szívüket. Mert akadt akinek több udvarlója, kérője is akadt, de hogy egyszerre négyen kényeztessék, keressék a kedvét, négy egyforma szépségű férfi, ilyenről senki nem is hallott soha. Amelyikben mag fogant nem tudta elképzelni, hogy ne térjenek vissza hozzá.

A fiúk egyre jobban éltek. A gyapjúkabátot otthagyták az első faluban mert posztóköpenyeket kaptak pár jól sikerült éjszaka után a tehetősebb parasztasszonyoktól. Az árpát megették, a viharlámpával jeleket adtak egymásnak, ha sietősen kellett távozniuk valahonnan. Közben minden munkát elvállaltak, mert tudták, hogy nem kell hosszan dolgozniuk. Délelőttönként a tükörben nézegették magukat, próbálva megfejteni a varázserejük okát. a kis tükör azonban csak ugyanazt mutatta minden fiúnak, ugyanazt az arcot, minden különbség nélkül.

Ahogy teltek az évek, ahogy egyre messzebb kerültek otthonról el is felejtették a disznókkal feletetett apát. A leány azonban hallott és látott mindent. Ájultnak mutatta magát, de közben figyelt és bosszút esküdött. A következő nyáron felment a hegyekbe és kitanulta a hegyek dolgát, az erdő dolgát és a mezők dolgát is. Megtanulta mi hogyan változik mássá, hogyan sarjad az élet és hogyan távozik. Aztán leszállt a faluba ismét és úti gúnyát öltött és utána indult a négy szépségnek. Útközben ahol csak megállt kipuhatolta amúgy az asszonynyelven kinek tartoznak még egy egy élettel. Azoktól az asszonyoktól mind kért egy egy vércseppet. A vér pedig énekelt neki minden éjjel és megsúgta merre vannak a fiúk. Így járt a nyomukban csendben és titokban míg utól nem érte őket. Ahol beérte őket egy lápos, mocsaras hely volt, ami helyen kevesen éltek, azok is egy kicsiny faluban és vályogvetésből tartották fenn magukat. A leány megült a fonóban, segített az asszonyoknak, hallgatta a meséiket énekelte az énekeiket és figyelte a férfiakat, különösen azt a négyet.

A vér egyre hangosabban énekelt a kulacsában.

Egy este levette a gúnyáit, szépen elrendezte őket, lement a patakhoz megmosdani. El is merült teljesen a vízben. aztán kimászott megszárogatta a haját és bekente magát a vérrel amit a kulacsában hozott. Aztán úgy ahogy volt mezítelen véresen elment a négy gyilkos szálláshelyére. Megállt ő a holdfényben az udvar közepén és hagyta hogy a vér énekeljen helyette.

Ki is lesett a négy fiú szépen egymás után. Mind megszemlélte a leányt és kedvére valónak találta, úgyhogy mind odahagyta az ágyat és kisettenkedett az udvarra. A lány pedig elindult a faluból kifele, pont úgy, hogy ne tudják beérni. A mocsarason aztán hagyta magát elkapni. Azok négyen körbe vették és szólongatták mézes-mázasan. A leány nem felelt, de felelt helyette a vér.

-Jer ide babám, hadd burkollak be. Hideg az éjjel idekint. - szólt az első.

-Ne fuss szépségem, még bele találsz esni a mocsárba. Hadd vigyelek karomban a házba. - így szólt a második.

-Tündér lehetsz csak, hisz ilyen csuda szépet sohasem láttam még. - szólt a harmadik.

-Hazakísérlek, nehogy bajod essen. Farkast is hallok közeledni. - tette hozzá a negyedik.

a vér válaszolt mindnek.

-Burkolj be, burkolj be, hadd melegedjek, Palcsu.-mondta az elsőnek. De mikor az odalépett a leány egy mozdulattal eltörte a nyakát.

-Nem ismerem az ösvényeket, Bulcsu, kérlek segíts hazajutnom. - mosolygott a másodikra és átlépve az első tetemét kitárt karokkal várta a másodikat. aki jött is, elvakulva a szépségtől. a leány egy mozdulattal maga mögé sederintette, be egyenesen a mocsárba. Ott kapálózott és süllyedt lassan lám a második.

A harmadik fiú itt gyanút fogott és nem mozdult. De a lány kitárta karjait és felfedte ölét neki.

-Nem vagyok tündér, mátkám Bercsu, csak terád vágyom, téged kerestelek. - szólt a lány helyett a vér és a fiú közel is lépett. A leány hagyta hogy reá hajoljon de közben bé nyúlt a nadrágkorcba és egyetlen mozdulattal letépte a fiú vesszejét. Az éktelen fájdalmában maga fordult bé a mocsárba. Ott süllyedtek immár ketten jajveszékelve és halálra váltan.

-Erőszakot tettél rajtam és megölted az apám, Gilcsú. - súgta a leány, de a negyedik fiú a bátyjai jajgatásán túl is hallotta. - Most véredet veszem és megátkozlak mind a négyőtöket.

Gilcsú próbált hátrálni, de a vér nem engedte. A mocsár ott cuppogott éhesen a lábai körül.

-Halld hát átkomat. Míg a világ a világ egymással keljetek, egymást lássátok magatok helyett és egymást akarjátok meghágni eztán ott, a túlvilág kopár tájain bolyongva. Öljétek egymást ott halomra.

Azzal ágyékon rúgta az utolsó fiút hogy az bébucskázott a mocsárba. aztán a leány behúzta még a nyakatörött testvért is és megvárta míg elnyeli őket a sár.

A vér lecsusszant róla és beborított az egész mocsaras színét. Feltöltötte a fiúk tetemét. Mert ugyan nem kellettek nékik azok a leányok, de mégis a szívükben lángot hagytak. szerették volna ha visszetérnek hozzájuk, és mikor a vérüket adták a bosszúhoz, remélték, hogy legalább egy túléli, és az visszatér bűnbánva hozzájuk.

A vér beborította őket és újra jártak. Újra megteltek vággyal és színnel, csak éppen a mocsarast nem tudták elhagyni többé, nem ettek, nem ittak, nem aludtak és nem tudtak távol menni egymástól.

Onnantól a mocsarast négy legény járta. Bárki megláthatta őket télen vagy nyáron, éjjelen vagy nappalon. Szépségesek voltak, erős férfiak, kik egymással civódnak folyton. Minden fehérnépet kecsegtetnek, hívják őket, csalogatják közelebb a mélyhez. Hogy elveszejtve őket maguknak állandó ágyast biztosítsanak.

Ma is így lenne, ha a mocsarat le nem csapolják, és széles magas várost nem húztak volna fölébe.

A farkaskirály áldozata

Amikor a világ még fiatal volt. amikor a patakok és folyók még nem a föld ráncaiban folytak, amikor az erdők még az égig értek és a hegyek éppen csak ki tudtak lesni belőlük Akkor történt hogy a folyóparti széles síkságra belovagoltak a lovasok. Heten voltak, egyik pompásabb mint a másik. A sík állatai messze elkerülték őket. Még a madarak sem repültek föléjük. A lovasok fényesek voltak és hatalmasak. Rohanásuk robajától elmozdultak a sziklák, hangjuk szépséges csengésére szivárvány görbült az égre. A síkon nem merte megközelíteni őket semmi élőlény, sem tündér, sem állat, sem ember. Csak a távolból figyelték őket. Ők pedig körbetekintgettek és megalapították az országukat. Hosszú életüket élték a gazdag legelőkön. Nem, sokasodtak és nem növekedtek. Nem építettek és nem romboltak. Az állatok félték őket, az emberek istenként tisztelték őket és nem merészkedtek a folyón túlra, a közelükbe.
Az utolsó tél azonban olyan hosszú és olyan hideg volt, akkora havakat terítve széjjel, hogy a mindenfelé létezők száma alaposan megcsappant. A lovasok is majdnem odavesztek. Tavasszal ugyan kizöldelltek a rétek, de a húsevő állatokra igen nehéz idők jártak. A legelészőkre pedig még nehezebbek. A folyó kilépett a medréből és tengerré változtatta a síkságot. A lovasok így nem tehettek mást, felmenekültek a hegyekbe a víz elől, szembenézve a veszéllyel, amit az erdei vadak jelentettek, akik továbbra is éheztek a sanyarú tél után. A lovasok vágtáját megtörték az ágak, kecses lábuk kibicsaklott sűrű növényzetben. Lassan mentek hát mélyen az erdőbe, messze el a tengerré változott síktól, dús réteket remélve a hegyoldalban.
A lovasok igazán csak a farkasoktól és hegyi medvéktől tartottak. Hatalmas szürke bundájú, állatoktól, akiknek egy mancsa akkora mint egy malomkerék. Miknek szájában a fogak, mint megannyi kés. Hangjuktól megindulnak a kövek, erejüknek nem tud ellent állni a szikla sem. A tél azonban csúnyán lenyúzta róluk is az erőt. Bundájuk fakón lötyögött sovány testükön. Soknak a foga is kihullott. Alig vonszolták magukat.
Akkor a hét lovas megállt egy kis tisztáson. Csillagban álltak és vártak. Nem volt erejük tovább menni már. A hold magasan teljes pompájában ragyogott felettük.
Egy farkas jelent meg ekkor mellettük. Hatalmas termetű, hosszú fekete szőrű vad. Körbejárta a lovasokat, lassan méregetve azok és a saját erejét.
- Mi dolgotok a meredek erdőkben? - csodálkozott - Patátok kicsorbul, vékony térdetek kifordul a hegyi menetben. Szárnyra nem kaphattok, vágtára nem indulhattok idefent.
-Új legelőket kell találjunk amíg visszahúzódik a víz. - szólt az egyik lovas.
-A víz nem vonul vissza. - vicsorgott a loncsos csúfondárosan, de a lovasok nem mozdultak. - Ti már soha többé nem látjátok meg a folyó csillogását.
Addigra a többi éhező farkas is felfigyelt a tisztáson figyelő lovasokra. A madarak elnémultak, a bogarak sem zizegtek. Egy másik szürke farkas fák közül a lovasok mögé settenkedett. Beleszimatolt a levegőbe. És vicsorogva fordult az első farkas felé.
-Sokan jól fog lakni belőletek, síkságiak. - fejezte be vicsorogva a fekete farkas és nekilendült, hogy leterítse az egyik lovast. Ám a szürke ott termett közöttük..
-Te vagy a vezér? - kérdezte nyugodtan. Az visszahőkölt, mert a szürke két lábra állott és így olyan magas volt, mint a lovasok.
A fekete megtorpant és ő is két lábra emelkedett, hogy nagyobbnak tűnjék. A lovasok mögött lassan előjött az erdőből a szürke farkas egész családja.
- Én vagyok a Bércek Fejedelme. -szólt a szürke - Ínséges időket élünk, de itt a tavasz. Ha megesszük a lovasnépet az emberek elözönlik a legelőket és betörnek az erdeinkbe. Bűzös szagukkal riasztva el mindent ami eddig a mienk volt. Kivágják a fáinkat és elvezetik a folyókat.
-Nem vagy valami rossz állapotban te szürke bundás. Hol voltál egész télen?
A fekete visszatottyant a mancsaira. - Mi itt éhezünk és nem látom okát, miért ne ennénk meg ezeket a lovasokat. - szólt egyszerűen.
-Kössünk egyességet.  Nektek adjuk a húskészleteinket, amik egy csomó csapdába csalt nyúlként vészelték át a telet a barlangomban.
A másik érdeklődéssel hallgatta.
- Nektek adjuk a húsunkat, hogy ne haljatok éhen. Cserébe ti nem bántjátok a lovasokat. Ők itt maradnak a Csipkésen amíg elvonul a víz, utána mind élük tovább ahogy eddig és senki nem írtja ki a másikat.
- Miért áldoznád nekem a húsodat, te farkas? - hajolt közel a legnagyobb medve.
- Mert ez ma kisebb fájdalom, mint az emberek beözönlése szeretett erdeimbe holnap.
A lovasok erre magasra emelték a fejüket és csengő hangon elkezdtek énekelni.
A fekete elbődült. - Legyen így. de nem hiszek a húskészleteidben a barlangodban. Az emberek halmoznak fel ételt. Oda akarsz csalni és megenni te engem. - és már rá is vetette magát a Bércek fejedelmére. Az erdőből pedig rárontott a farkas családjára a többi fekete farkas. Az éhségtől veszedelmesebbek lettek mint valaha. a lovasok lerugdosták őket magukról, de a szürke farkast és a háza népét nem tudták megmenteni. Hosszan rágták őket a többi farkasok, majd jóllakva elhevertek a véres havon. A lovasok elmenekültek.
Aztán ahogy a sok jóllakott állat elvonult a lovasok összeszedték ami a farkasokból megmaradt. A legnagyobb lovas fölébe állt a csontoknak és magára terítette a bőrét.A lovasok körbeállták őt és mind harapott egyet belőle. Az első harapások fájdalmasak voltak. Megrogyott és rángatózott tőle. A lovasok gyomra ellenkezett, felfordult a hústól és a vértől, hát visszaköpték rá. Amikor összeesett csupa vér és seb volt a teste, csak a szakadozott farkasirha takarta itt-ott. A többi lovas köréje állt és mély robajló hangon kezdtek zúgni, majd egyre hangosabb és magasabb hangon kántálni. Mire a daluk befejezték az egykori lovas helyén ott állt újra a Bércek fejedelme. Nagyobb, erősebb és méltóságteljesebb volt mint valaha.
-A dalunk messze vitte a szél és látták mind a csillagok és a hold. Minden farkas emlékezni fog erre és minden teleholdkor velünk fog énekelni amíg a világ világ. A vérünk összekeveredett, így most már tudod amit a népünk tud. Tudsz úgy vágtatni ahogy senki, tudsz úgy énekelni ahogy senki más.
A farkas szótlan nézte őket.
-Most menj és szedd össze a néped, akit egységgé pecsételt az áldozatod.
-Gyűlölöm őket.
-Megmentetted őket. Tartoznak neked. Válassz új feleséget, nemz új fiakat és emlékezz hogy már nem vagy egyszerűen farkas többé. Te lettél minden idők minden farkasainak királya, nem csupán a Bércek fejedelme, a véred jogán.