A varjak menyasszonyának meséje

Volt egyszer egy szegény asszony, akinek volt egy világszép leánya. A szegény asszony és a leánya messze élt a hegyek között egy takaros kis házban. Minden hónapban holdtöltekor az asszony elindult a faluba hogy a havi piacon szárított gombát áruljon. A leányát sosem vitte magával, mert olyan szép volt, hogy az anyja még otthon is eltakarta az arcát egy kendővel. Attól félt, hogy a nap megharagszik amiatt, hogy a leány még őnála is szebb, és többé nem kel föl. A leánynak azt mondogatta bajt hoz az emberekre és önmagára is aki ilyen szép. Szegény leány csak a házban lehetett fedetlen orcával. Zerjá, mert így hívták a leányt, mit sem tudott a szépségéről. Tette engedelmesen amit az anyja mondott néki. Dolgozott becsülettel a ház körül, és maga magának énekelt hosszú  történeteket elkóborolt rókakölykökről, fészkükből kiesett énekesmadarakról és a hangyák rettenthetetlen harcosainak menetelő hosszú soráról. A hangyákat szerette a legjobban minden állat közül.
Egy nap, a tavaszi olvadáskor meghallotta, hogy a patak hangja megváltozott. Ritkán lépett ki a medréből , most azonban annyira megduzzadt, hogy  szétáradt a hegyoldalban, elsodorva mindent. Hagyta hát a házimunkát és úgy ahogy volt, kendőtlenül kiszaladt. Végigfutott a patakparton, le az erdő szélén álló hatalmasabb hangyabolyiga. Akkora volt, hogy ha mögé állt, teljesen elbújhatott az árnyékában.

-Meneküljetek! - kiabálta a lukacskákba kedves hangyáinak. - Meneküljetek mert jön a víz!

A hangyák hatalmas királynője meghallotta a kiabálást és egy katonájával odaállt a leány elé.

-Kedves tőled te leány, hogy figyelmeztetsz a veszélyre, de mit is tehetnénk mi a víz ellen?

-Másszatok fel a fákra, itt körben. Alig van már idő. Nálunk már zúg a patak mint egy folyó.
-Hogyan is mászhatnánk fel, nem tudjuk a bábokat mind felvinni a fára. 

Akkor gondolt egyet a leány és meghúzta a szoknyája szálát és olyan hosszú szálat húzott ki belőle, hogy a szoknya szinte elfogyott belé. Odament a legközelebbi fához, és felkötötte egy ágára, a másik végét maga szorította a a boly mellett a földhöz, hogy megfeszüljön. A hangyák máris indultak és mind fogott egy bábot és  futottak fel a szálon egyenesen a fára. A királynő azonban nem volt sehol. A leány szólongatta, de nem kapott választ. Mikor az utolsó hangya elindult a szálon Zerjá felforgatta az egész bolyt a királynőért. Kezeit mélyen benyomta a bolyba és tapogatva kereste, és hamarosan meg is találta. Kiemelte a vízből és megnézte a tenyerén. A királynő még élt. Beszélt hozzá.

-Meghaltam és újra születtem általad, Zerjá. Adok neked egy álmot hát, hogy én is megvédjelek a pusztulástól téged. 

A követező éjjelen meg is lepte az álom. Varjak repültek a kertjükbe és károgásukkal felzavarták Zerját felkelt és kimenve hogy hívogatják őt. Elindult velük a hágó felé, és ők felkísérték Zerját egészen a hóhatárig. Ott észrevett a hóban egy vékony sávot amit a hangyák széles ösvénnyé jártak. A hangyák egy kis tisztásra igyekeztek ahol még egy folton fű is nőtt a hó között. Ott egymásnak estek és széttépték egymást. A kis tisztás végében egy nagyobbacska báb hevert. A hangyák oda akartak mind menni a bábhoz, de ennél is jobban akarták megakadályozni, hogy a többi hozzá férjen a csodálatos bábhoz. Ott pusztult mind. A varjak kárörvendve krákogtak.  Zerjá keservesen sírt egészen reggelig. Akkor felébredt és mire rendbe tette a házat a nap ki is mosta a fejéből az álmot.

Egy év múlva a király útépítői kiszélesítették a hágóhoz vezető ösvényt úttá. Kiemelték a nagyobb sziklákat és kivágtak nagyon sok fát, amiből pihenőket építettek. A szegény asszony és világszép leánya messziről figyelték, hogy kúszik el az út a hágóig. Az asszony csak csóválta a fejét, hogy háború lesz ebből. A lány remélte, hogy az út sok embert hoz majd a közelükbe, és ő férjet találhat általa. Az asszony minden nap elmondta, hogy a halálba mennek, mind a katonák, ha átkelnek a hegyeken.

A katonák meg is érkeztek egyhamar és fényes fekete páncéljukban, prémes sapkákban és hatalmas harci méneken jöttek. Voltak gyalogosok is, mind szép szál legény, csillogó tekintettel és csillogó fegyverekkel. 

Zerjá a hágó hóhatáránál leste őket, de minden nap egyre közelebb óvakodott. Végül úgy döntött megszegi az anyai parancsot és a hóhatár felett, a kedvenc sziklájára állva végignézi az egész menetet. Fel is állt a sziklára és odagyökerezett a lába. A katonák hosszú fekete sora  olyan volt mint a hangyák menetelő sorai az erdőben. A hó fényétől még csillogóbbak voltak. Fegyvereik éppen ilyen halálosak. Zerjá ámulattal nézte őket. A kendőjét kioldotta a szél és messze repítette. Ő észre sem vette, csak a hangya embereket látta, és szeretettel nézte őket. azt sem vette észre, hogy minden felé forduló katona arca megváltozott, hogy néhányan lelassították léptüket a közelében. Napokig vonultak így és Zerjá minden nap kiállt a sziklára gyönyörködni bennük. Remélte, hogy az anyja téved és valamelyik visszatér érte és feleségül veszi. A többi napon már fel sem vette a kendőt, hiszen az első napon sem lett baj belőle, amikor megpillantották az arcát. Mosolyogtak mind.

Aztán a sereg elfogyott. Zerjá és az édesanyja pedig bevették magukat az erdőbe, hogy több napi járással megszedjék a szükséges gyógynövényeket és gombákat, gyökereket a következő vásárra. Mikor végre hazaértek csupa halált találtak. Az úton a hágóig minden felé tetemek hevertek, amiken kövér varjak lakmároztak. A házuk kis ösvényén még több halott hevert. A kertjük és a házukat is ellepték hangot nem adott semmi, csak a falatozó varjak. 

Harc nyomai látszódtak, vágások, mellekből kiálló kardok levágott végtagok mindenütt. A szegény asszony mindent odahagyva jajveszékelve botorkált le a falu felé, és jajgatva átkozta a leánya szépségét..

A varjak körbevették Zerját, pont úgy ahogy az álomában, és reszelősen károgtak neki. Zerjá lefeküdt a földre és meg akart halni. Sárral kente be az arcát és hívta a hangyákat, hogy temessék el. De hívására egyetlen hangya jött csak el, és bemászott Zerjá fülébe. Ott suttogta neki a távoli bolyban fekvő királynő szavait:
-Nem hozhatod őket vissza már, de megvívhatod a csatát amiért életüket éppúgy odaadták volna, mint ahogy odaadták teérted.

Zerjá felkelt és végiggondolta a szavakat. Aztán összeszedte mind a tetemeket. Nagy háznyi halmot rakott belőlük és elégette őket. A varjak üvöltöztek vele. Ő azonban rájuk sem hederített, hanem kendővel takarta el az arcát és elindult a hágó felé. A sok varjú mind követte károgva, egymásba akadva. Zerjá átkelt a hágón a fekete felleggel a nyomában és leereszkedett a túloldalon. A csatamezőt ott a katonák már rég kijelölték. Az ellenség fel is sorakozott tábora színes volt és hívogatóan illatozott a sülő ökröktől. Katonáik is színes ruhákban jöttek mentek. Zerjá levette a kendőjét és elindult feléjük. Feje felett üvöltöztek a varjak. Ahogy Zerjá leereszkedett a katonák közé a hegyről, egyszerre megállt minden. A sok katona mind köré gyűlt és ámulattal nézték.

A parancsnok lépett oda hozzá mosolyogva.

-Nem nőnek való hely ez. hamarosan ideér a fekete sereg s sok vér fog hullani. Jöjj velem, és biztonságban átvészelheted.
-Köszönöm, de férjet keresni jöttem közétek, jó katonák. A fekete seregben nem találtam egyetlen megfelelő férfit sem, így hát eljöttem közétek. 

A varjak egy szempillantás alatt elhallgattak.
-Milyennek kell lennie annak akihez nőül mész?

-Nem kell nemes legyen, nem kell még csak szépnek sem lennie. Legyen szerencsés a harcban, és verekedjen meg értem bárkivel. Vívjatok meg értem. a legjobbhoz azon nyomban nőül megyek. De mert meg is öregednék, mire egyesével megvívtok. Vívjatok meg egyszerre.

ahogy ezt kimondta a sok kard kiröppent a hüvelyéből és olyan csillogó vérzuhany kezdődött amihez foghatót még nem láttak a hegyek.

Másnap reggelre térdig gázolhatott a tetemekben. A varjúk marcangolták a hősöket válogatás nélkül. Holtakat és sebesülteket egyaránt. Zerja pedig ott állt még mindig ahol a parancsokkal beszélt és várt. Amikor a hadseregből nem maradt már senki elindult vissza a hágón, vissza az ismerős erdőkbe. Ott él ma is. Messziről látszik az őt éhesen és reménykedve kísérő varjak sűrű felhőjétől.