Egyszer volt, hol nem volt. A Széles Erdőn túl, de még a Messzibe Csorgó Tengertől innen, élt egy szegény ember, akinek volt négy fia. Palcsu, Bulcsu, Bercsu és Gilcsu. A négy fiú igen komisz volt. Volt is velük baja szegény apjuknak elég. Kisebb korukban a szomszéd kacsáit fektették szépen egymás mellé, nagyobbacska a korukban a szomszéd lányait. A sok hasasodó menyecske azonban nem tudta megmondani melyik fiú volt, amelyik mögéje állt a csűrben, vagy melyik kapta el az erdőszéli farakásoknál, mikor az apjának vitte az ebédet. Mert a szegény ember fiai úgy hasonlítottak egymásra mint négy tojás. És ha még ez nem lett volna elé, de olyan szép szál legény volt mind a négy, hogy nem volt női szív, öreg vagy fiatal amelyik ne vert volna hevesebben a közelükben. Egyre járt a híre messzebb és messzebb a fiúknak, ahogy egyre nagyobbak lettek és messzebbre elkódorogtak az apjuk házától. A hírükkel pedig a pórul járt leányok is egyre többen lettek. Mondta is nekik az apjuk, hogy nem fogják megélni a huszadik évüket, mert vagy ő vagy a leányok családja fogják kibelezni őket.
-Mennétek inkább legénynek és tanulnátok valami szakmát, akkor lenne végre hasznom belőletek. - köpött egy hegyeset az öreg a tornácról minden alkalommal mikor hírét vette a fiai dolgainak.
Hanem egyszer az egyik szomszéd fülön csípte az egyik fiút amint az éppen a nadrágját rendezgetve kifele osonkodott a disznóólból. Elkapta és csúnyán megverte, aztán azt mondta neki.
-Eltöröm az orrodat, hogy tudjam, melyik voltál, aki a lányom szoknyája alá nyúlkált. - de mielőtt bármit tehetett volna felbukkant az ólak között a másik három fiú és agyonverték a szomszédot.
Álltak felette és tanakodtak mit tegyenek.
-Ássuk el. - mondta az első.
-Égessük el a szénégetőnél. - mondta a második.
-Dobjuk a kútba.- így a harmadik.
-Etessük meg a disznókkal. - vigyorgott az amelyiknek végül nem törte el az orrát a szomszéd. Úgy is tettek. Elhúzták a tetemet az ól mögé. Megvárták míg a leány magához tér az ólban és jajveszékelve beszalad a házba. Akkor aztán széttépték a szomszédot és bedobálták a darabjait az éhes disznóknak. Pár perc múlva nyoma sem maradt.
Otthon aztán egymás hátát lapogatva nevetgéltek az eseten a fiúk. Az apjuk rögtön tudta, hogy valami gonosz dolog történt. Megkeményítette a szívét és bevezette őket a kisebbik szobába, és körbemutatott.
-Válasszatok egy tárgyat és menjetek isten hírével. Többé én nem etetlek, nem ruházlak és nem szégyenkezem rajtatok.
A fiúknak szeme sem rebbent, az egyik az apja gyapjúkabátját, a másik a viharlámpát, a harmadik egy zsák árpát fogott meg, a negyedik pedig az anyjuktól maradt kicsi szép tükröt. Kimentek hát a házból és a faluból éjnek évadján, lopva, mint a tolvajok.
Mentek mendegéltek végig az országon, nem nagyon álltak meg hosszan sehol. Kaptak ők szobát, egyesével bárhol. A fehérnép boldogan segített nekik, kaptak még takarót, párnát és sokszor ágymelegítőt is, csak az emberük meg ne tudja. Leányok ácsorogtak hálóöltözékben az ablakok mellett, mire az megnyílt, megnyíltak a leányok is.
Hosszan nem lehet ám titokban az ilyesmi. Négy egyforma jóvágású legény után a csalfa, hasasodó vagy szűzességük vesztett leányok és asszonyok úgy sokasodtak megettük, mint lépes mézzel rohanó gyermek mögött a méhraj. A feldühödött férjek és apák, báttyok és fiúk vérdíjat tűztek a fejükre. A nők sírtak és titokban csak a négy egyforma legényre tudtak gondolni. A szépségük, markáns erejük és ellenállhatatlanságuk csapdába sodorta a szívüket. Mert akadt akinek több udvarlója, kérője is akadt, de hogy egyszerre négyen kényeztessék, keressék a kedvét, négy egyforma szépségű férfi, ilyenről senki nem is hallott soha. Amelyikben mag fogant nem tudta elképzelni, hogy ne térjenek vissza hozzá.
A fiúk egyre jobban éltek. A gyapjúkabátot otthagyták az első faluban mert posztóköpenyeket kaptak pár jól sikerült éjszaka után a tehetősebb parasztasszonyoktól. Az árpát megették, a viharlámpával jeleket adtak egymásnak, ha sietősen kellett távozniuk valahonnan. Közben minden munkát elvállaltak, mert tudták, hogy nem kell hosszan dolgozniuk. Délelőttönként a tükörben nézegették magukat, próbálva megfejteni a varázserejük okát. a kis tükör azonban csak ugyanazt mutatta minden fiúnak, ugyanazt az arcot, minden különbség nélkül.
Ahogy teltek az évek, ahogy egyre messzebb kerültek otthonról el is felejtették a disznókkal feletetett apát. A leány azonban hallott és látott mindent. Ájultnak mutatta magát, de közben figyelt és bosszút esküdött. A következő nyáron felment a hegyekbe és kitanulta a hegyek dolgát, az erdő dolgát és a mezők dolgát is. Megtanulta mi hogyan változik mássá, hogyan sarjad az élet és hogyan távozik. Aztán leszállt a faluba ismét és úti gúnyát öltött és utána indult a négy szépségnek. Útközben ahol csak megállt kipuhatolta amúgy az asszonynyelven kinek tartoznak még egy egy élettel. Azoktól az asszonyoktól mind kért egy egy vércseppet. A vér pedig énekelt neki minden éjjel és megsúgta merre vannak a fiúk. Így járt a nyomukban csendben és titokban míg utól nem érte őket. Ahol beérte őket egy lápos, mocsaras hely volt, ami helyen kevesen éltek, azok is egy kicsiny faluban és vályogvetésből tartották fenn magukat. A leány megült a fonóban, segített az asszonyoknak, hallgatta a meséiket énekelte az énekeiket és figyelte a férfiakat, különösen azt a négyet.
A vér egyre hangosabban énekelt a kulacsában.
Egy este levette a gúnyáit, szépen elrendezte őket, lement a patakhoz megmosdani. El is merült teljesen a vízben. aztán kimászott megszárogatta a haját és bekente magát a vérrel amit a kulacsában hozott. Aztán úgy ahogy volt mezítelen véresen elment a négy gyilkos szálláshelyére. Megállt ő a holdfényben az udvar közepén és hagyta hogy a vér énekeljen helyette.
Ki is lesett a négy fiú szépen egymás után. Mind megszemlélte a leányt és kedvére valónak találta, úgyhogy mind odahagyta az ágyat és kisettenkedett az udvarra. A lány pedig elindult a faluból kifele, pont úgy, hogy ne tudják beérni. A mocsarason aztán hagyta magát elkapni. Azok négyen körbe vették és szólongatták mézes-mázasan. A leány nem felelt, de felelt helyette a vér.
-Jer ide babám, hadd burkollak be. Hideg az éjjel idekint. - szólt az első.
-Ne fuss szépségem, még bele találsz esni a mocsárba. Hadd vigyelek karomban a házba. - így szólt a második.
-Tündér lehetsz csak, hisz ilyen csuda szépet sohasem láttam még. - szólt a harmadik.
-Hazakísérlek, nehogy bajod essen. Farkast is hallok közeledni. - tette hozzá a negyedik.
a vér válaszolt mindnek.
-Burkolj be, burkolj be, hadd melegedjek, Palcsu.-mondta az elsőnek. De mikor az odalépett a leány egy mozdulattal eltörte a nyakát.
-Nem ismerem az ösvényeket, Bulcsu, kérlek segíts hazajutnom. - mosolygott a másodikra és átlépve az első tetemét kitárt karokkal várta a másodikat. aki jött is, elvakulva a szépségtől. a leány egy mozdulattal maga mögé sederintette, be egyenesen a mocsárba. Ott kapálózott és süllyedt lassan lám a második.
A harmadik fiú itt gyanút fogott és nem mozdult. De a lány kitárta karjait és felfedte ölét neki.
-Nem vagyok tündér, mátkám Bercsu, csak terád vágyom, téged kerestelek. - szólt a lány helyett a vér és a fiú közel is lépett. A leány hagyta hogy reá hajoljon de közben bé nyúlt a nadrágkorcba és egyetlen mozdulattal letépte a fiú vesszejét. Az éktelen fájdalmában maga fordult bé a mocsárba. Ott süllyedtek immár ketten jajveszékelve és halálra váltan.
-Erőszakot tettél rajtam és megölted az apám, Gilcsú. - súgta a leány, de a negyedik fiú a bátyjai jajgatásán túl is hallotta. - Most véredet veszem és megátkozlak mind a négyőtöket.
Gilcsú próbált hátrálni, de a vér nem engedte. A mocsár ott cuppogott éhesen a lábai körül.
-Halld hát átkomat. Míg a világ a világ egymással keljetek, egymást lássátok magatok helyett és egymást akarjátok meghágni eztán ott, a túlvilág kopár tájain bolyongva. Öljétek egymást ott halomra.
Azzal ágyékon rúgta az utolsó fiút hogy az bébucskázott a mocsárba. aztán a leány behúzta még a nyakatörött testvért is és megvárta míg elnyeli őket a sár.
A vér lecsusszant róla és beborított az egész mocsaras színét. Feltöltötte a fiúk tetemét. Mert ugyan nem kellettek nékik azok a leányok, de mégis a szívükben lángot hagytak. szerették volna ha visszetérnek hozzájuk, és mikor a vérüket adták a bosszúhoz, remélték, hogy legalább egy túléli, és az visszatér bűnbánva hozzájuk.
A vér beborította őket és újra jártak. Újra megteltek vággyal és színnel, csak éppen a mocsarast nem tudták elhagyni többé, nem ettek, nem ittak, nem aludtak és nem tudtak távol menni egymástól.
Onnantól a mocsarast négy legény járta. Bárki megláthatta őket télen vagy nyáron, éjjelen vagy nappalon. Szépségesek voltak, erős férfiak, kik egymással civódnak folyton. Minden fehérnépet kecsegtetnek, hívják őket, csalogatják közelebb a mélyhez. Hogy elveszejtve őket maguknak állandó ágyast biztosítsanak.
Ma is így lenne, ha a mocsarat le nem csapolják, és széles magas várost nem húztak volna fölébe.
